Vincze Lilla: „A zenében minden benne van”

Ha valami probléma van egy rendszerrel, ha a természet nem találja a helyét, figyelmeztetést kapunk mi, emberek. A válságok – legyen szó a rendszerváltásról, vagy a jelenlegi világjárványról –, nem véletlenek, meséli Vincze Lilla, de talán ismerősebb a gondolat, ha azt írom: „Most Júlia nem akar a földön járni, fölszállt inkább a fejünk fölé”. Az énekesnő három évtizede tartó pályafutásáról, a 1989-90-es év változásairól osztotta meg gondolatait.

 

A Napoleon Boulevard zenekar az 1986-os Interpop fesztiválon való győzelemmel berobbant a magyar köztudatba. Mit jelentett abban a rendszerben „sztárnak” lenni?

Én nem azért kezdtem el már nagyon fiatalon a művészetekkel foglalkozni, mert sztár akartam lenni. Ennek a kifejezésnek van egy olyan olvasata, amit nem igazán kedvelek. Úgy gondolom, ez az egész muzsikálás túlmutat ezen. A zenélés egy magávalragadó kifejezésmód, ami lelkileg gyógyít, ezen kívül nagyon aktualizált – főleg a pop-rock kultúra. Azért kezdünk el zenélni, mert valamit meg akarunk magyarázni, el akarunk mondani a dalaink által. Ha ezt szeretik hallgatni az emberek, a zenész ajándékul kapja a sikert. Amikor a Napoleon Boulevard megnyerte a fesztivált, kapuk nyíltak ki előttünk. Egészen más volt akkoriban megélni a győzelmet, mikor egy rádió, egy tévé volt csupán. Még a villamos is megállt másnap!

 

Hogy élte meg a rendszerváltást, mint zenész?

Amikor 1985-ben megismertem ezeket a kiváló zenészeket, akik akkor már a Solaris zenekarként működtek, érezni lehett a rendszerváltozás előszelét. Nagyon nehéz ezt megfogalmazni, mert az ember a bőrén, a körülötte zajló dolgokon érzi azt, hogy valami meg fog változni. Pont erről szóltak a dalaink, hiszen a zenével annyira naprakészen elmondhatók problémák, élethelyzetek. Picit mi is „forradalmárok” voltunk, merészek a dalszövegek tekintetében is, és én erre büszke vagyok. Hittük, hogy mi olyan fiatalok lehetünk, akiknek megvan a lehetősége változtatni a saját sorsán, hogy felelősséggel hathatunk emberekre, hogy példaértékűek lehetünk egy békés, harc nélküli változásban. Mindannyian nagyon komolyan gondoltuk a felelősségvállalást ebben a rendkívüli helyzetben. Egy bezárt világban éltünk, kinőttük azokat a szabályokat, amiben felnőttünk: mint amikor az ember kinövi a ruháját, és szeretne mást hordani, szeretne többet látni a világból, de egyelőre nem teheti meg. A rendszerváltás elválaszthatatlan az én zenei életemtől, ha nem mesélnék semmit, az ekkoriban írt „rendszerváltós” dalokból – Kérlek, ne félj; Maradunk a Duna partján – akkor is ki lehetne szűrni, mi mindent éltünk meg.

 

A Napoleon Boulevard első felállása mégis megszűnt 1991-ben.

Háromfelé szerveződött a zenekar, én Cziglány Istvánnal zenéltem tovább. Évekig lendületben, őszintén, hitelesen játszottunk, de a változástól felbódult világban mindenki kereste a helyét. El kellett gondolkodnunk, hogy hova tartunk, és hogyan tudunk tovább együtt érezni és együtt gondolkodni. A művészet lételeme, hogy a zenésztársak szeretik és tisztelik egymást, mint egy családban. A nagy szabadságban, amit kaptunk, nem tudtuk még az irányelveket, ez a változás a közösségeket is megváltoztatta. Szerencsére mi ezt intelligensen megoldottuk, emberek tudtunk maradni, és ez a fontos.

 

Mi a kulcsa annak, hogy még ennyi idő után is képes megújulni, megőrizni az elszántságát?

Idealista vagyok, az életben a küzdésekkel együtt kell nemesen vigyázzban állnunk és nézni a Nap felé. Én is megkaptam azokat a szenvedéseket, amik nemesebbé tettek, de bátornak kell lenni, és erősnek testileg, lelkileg. Nem szabad erőltetni a romboló hatású, szárnyakat metsző dolgokat. Mindenféle krízishelyzetet át lehet vészelni egy erős karakterrel. Én iszonyú erős szeretetet kaptam a szüleimtől, sok mindent megtanultam kislányként. Ezt az otthoni mintát mindenki cipeli magával élete során, mint egy kis csomagot. Mindig ott van velünk, amit otthonról hozunk.

 

(Novák Henrietta)