A cím elsőre furcsán hathat, a benne megfogalmazott állítást paradoxonnak is gondolhatnánk. Köszönés szavak nélkül? De hisz a köszönés éppen szavakból áll! Viszont amikor jobban belegondolunk, hamar rájövünk, hogy ilyen formája is létezik egymás üdvözlésének.
A férfiak általában kézfogassal, a fiúk bonyolult ökölpacsikkal spékelik meg az odabiggyesztett „hello” vagy „szia” köszönéseket (és manapság egyre furcsább szavakat használnak e célra), míg a lányok a puszira esküsznek. A szerelmeseknél a csók és az ölelés szokás, de a hivatásos lét sem mentes a szavak nélküli üdvözléstől. A különböző kultúrákban szintén találhatunk egy-egy olyan mozdulatot vagy gesztust, amellyel az emberek az egymás iránti tiszteletet fejezik ki.
A köszönési etikett szerint „köszönést elmulasztani vagy nem viszonozni egyértelmű sértés”. Gyakran kerülünk viszont olyan helyzetbe, amikor nem tudjuk eldönteni, vajon hogyan köszönjünk a velünk egy lépcsőházban lakó kortalannak tűnő hölgynek, a nálunk jóval idősebb kollegának. Ilyenkor bátran alkalmazhatjuk a szavak nélküli köszönés legismertebb formáját, a fejbiccentést, vagy, ahogy az alaki szabályzat nevezi, a főhajtást.
Ez a tisztelgés és a fővetés mellett a harmadik, egyenruhában történő tiszteletadási forma a hivatásosok között, akik saját köszönési formákat alakítottak ki egymás üdvözlésére. A tisztelgést – amelynek során az egyenruhában lévő személy a jobb kezét nyújtott és összezárt ujjakkal, alsó és felső karját egyszerre mozgatva, könyökét a testtől kissé oldalt, inkább előre helyezve, megfeszítés nélkül tartva gyors mozdulattal halántékához emeli –, a fővetést és a főhajtást mindig az alacsonyabb rendfokozatú, illetve az alárendelt kezdi, és a magasabb rendfokozatú, illetve a fölérendelt viszonozza. A tisztelgésen kívül a másik két forma polgári öltözetben is gyakorolható, továbbá ezek mellett a napszaknak megfelelő – szavakkal történő – köszönés is elfogadott. Ám ez is különbözött a megszokottól. Az elöljáró köszönésére az alárendelt állomány hangos „Erőt, egészséget!” kiáltással válaszol.
Nemcsak a hivatásos lét velejárója a sajátos üdvözlés. Ha gondolatban felidézzük a második világháború alatti Németországot, rögtön eszünkbe jut az a karlendítés, amellyel Hitler és követői jeleztek egymásnak. E mozdulat eredete nagy valószínűséggel az ókori Rómában keresendő, ahol a győztes hadvezéreket üdvözölték vele.
Ha már időutazunk, menjünk kicsit még visszább! A feudalizmus időszakában kialakult kézcsók egyáltalán nem a férfi-nő kapcsolatból ered, hanem a király főnemesekkel szembeni elvárásaként volt jelen. Nevével ellentétben ez csupán jelképes, a férfi ajkai nem érintik ténylegesen a nő kézfejét. Ezzel kapcsolatban is rengeteg illemszabályt találhatunk, a szokás az egyes országokban különbözőképpen alakult. Nem így a kalapemelés, amely a rabszolgatartás világából ered, ahol a rabszolgákat megfosztották a ruhájuktól – így a fejfedőjüktől is. Ma a férfiaknak illik a kalapjukat, sapkájukat levenni például a liftben, hivatalos épületben, katolikus templomban és még sok más helyen.
(Garamvölgyi Eszter, Forum Publicum, Nemzeti Közszolgálati Egyetem)
