Vecsei H. Miklós, a Vígszínház társulatának tagja többek között Nemecsek Ernőt játssza a nagy sikerű „A Pál utcai fiúk” előadásban. Hivatásaként tekint a színházra, hisz benne, hogy a színpad egyedülálló eszközeivel segíteni lehet az embereknek.
Elsőre bejutottál a Színművészetire, ez nyomást jelentett számodra?
Nekünk egy fiatal, rendhagyó osztályunk volt, az osztály felét elsőre vették fel, tehát együtt voltunk zöldfülűek, együtt löktek be minket ebbe a mély, sötét vízbe. Örülök, hogy így alakult, mert viszonylag fiatalon végezhettem, és így még egyszer feltehettem magamnak a kérdést, hogy biztos ezt akarom-e csinálni. Valószínűleg tanár lettem volna, vagy író, ha másképp alakul. De szerencsémre végül hivatást találtam a színházban.
A jelentős médiafigyelem mellett mennyire tudsz önazonos maradni?
Nem nagyon tudtam, ezért is töröltem le a Facebook és Instagram oldalaimat, valamint csak nagyon ritkán adok interjút. Azt érzem, hogy színésznek lenni kiváltság és egy fontos feladat, de ritka esetben példakép-helyzet. Szerintem az orvosok, tanárok és a szociális munkások a példaképek. Nekünk az lehet feladatunk, hogy erre rávilágítsunk és ne mi sütkérezzünk az ő szerepükben. És hogy mennyire tud az ember önazonos maradni ilyen médiafigyelem mellett? Még akkor is, ha tudatos az ember, és odafigyel magára, kialakul róla egy kép, mert feltesznek hasonló kérdéseket, amikre három-négy soros válaszokban kell, szavak szintjén felelni, megfelelni. És hiába őszinte az ember, és bármennyire is önazonos ezekben a válaszokban, mégiscsak kialakul egy kép, amely nem az ember összetettségét mutatja, és emellett még el is kezd hasonlítani a saját maga által kialakított képhez, mert elvárják tőle.
Van olyan szerep, amit mindenféleképpen szeretnél eljátszani?
Azt kívánom magamnak, hogy minél többször találkozzon az életem és a színházi szerepem. Szerencsére már többször megadatott hasonló szituáció, és ez sokszor segített szomorúságaimon, nehézségeimen átlendülni. De ugyanígy az örömeimet is meg tudom osztani a szerepeimmel. Ennek örülnék, nem egy konkrét karakternek.
Milyen karakterekben érzed magad a legkomfortosabban?
A színház nem a komfort, pont erről szól, hogy kikerülj a komfortzónádból. Ha valaki komfortosan játszik, akkor valamit szerintem elront. Itt pont minden előadás előtt elő kell hívnod magad egy párbajra, és le kell győzni magad ebben a párbajban. Ez nem komfortos. Horváth Csaba mondta: lazán feszesen.
A fellépések, forgatások mellett mennyi időd jut a saját verseid írására?
A vers számomra egy olyan dolog, ami kiszakad az emberből, tehát azt nem írom be a naptárba, hogy péntek este nyolctól verset írok, hanem ha úgy dobog a szívem, hogy ki kell játszanom, ki kell írnom, ki kell fogalmaznom magamból. De mostanában ritkán írok verseket, utóbbi évben egy vagy két verset írtam, inkább a szövegkönyvekre fókuszálok.
Mi a te alkotó közeged, hol szeretsz gondolkodni verseken, szövegkönyveken?
Egy színészházban lakom, ahol színészek élnek egy kommuna-szerű helyen. Van egy kutyánk, egy macskánk, egy kaméleonunk és egy sündisznónk. Nagyon szeretek ebben a közegben lenni. Gitárommal a kezemben, pengetgetni, gondolkozni és ott létezni, de emellett szeretem a Balatont is, és a rövidebb, két-három napos utazásokat is.
A Poket zsebkönyvek már lassan két éve töretlen népszerűségnek örvendenek. Hogyan zajlik egy könyv megjelenéséig az út?
Általában én, a környezetem és a tanítványaim visszajelzései alapján nézek címeket. Elküldöm a listát Grecsó Krisztiánnak és Beck Zolinak, ők véleményezik. Aztán megnézzük, hogy minek tudjuk megszerezni a jogait. Olyan nagykövetet kérünk fel, akit példaképnek gondolunk, vagy tiszteljük azért, amit képvisel, és ha valamennyire passzol az ő jelenléte az éppen megjelenő címhez.
Szerinted mi a legjobb módja annak, hogy felhívjuk a fiatalok figyelmét az olvasásra?
Úgy gondolom, hogy önmagában nem jó állítás az, hogy olvassunk minél többet. Mert nagyon sok a rossz irodalom, és végülis a céltalan netes böngészés alatt is olvasol, vagy ha egy gyógyszernek a receptjét nézed. Meg kell találnunk azokat a műveket, amik úgy izgatnak minket, mint egy jó barátság vagy randi. Nem arról van szó, hogy olvassunk minél többet, hanem hogy mindenki találja meg azt az olvasmányt, ami az ő lelkét annyira izgatja, hogy nem akar mást csinálni. Én sem azért csinálom a Poketet, hogy minél többen olvassanak, hanem hogy minél több embert hozzak izgalomba az irodalom által.
Az olvasás, mint szokás, tevékenység, alakítható?
Szerintem igen. Mondjuk ugyanúgy, mint a futás, ehhez szoktam hasonlítani. Az ember, amikor először megy el futni, akkor nem élvezi. Próbálgatni kell, meg találni a terepét, saját műfaját, milyen zenét hallgatsz közben, hallgatsz-e zenét, hol csinálod, reggelente vagy esténként. Hasonlóan kell beprogramozni az életbe az olvasást is, és előbb-utóbb már hiányozni fog.
Sokan döntenek miattad a színészpálya mellett. Ez mennyire gyakorol rád, a karrieredre nyomást?
Nem tudtam erről. Ha igaz, jól esik, viszont olyan szempontból nyomást helyez rám, hogy minden fiatalabb érdeklődőnek el kell magyaráznom, hogy a színészet közel sem olyan, mint amilyennek kívülről tűnik. Maga az átélés művészete, egy befelé figyelő, egyáltalán nem expresszív művészet. Nem egy stand-up comedy mondjuk, hanem egy vallomásos műfaj.
Bárkiből jó színész válhat?
Szerintem nincs olyan, hogy jó színész. A színészet egy állapot. Én voltam már borzasztó rossz színész, és voltam már jó színész. Vannak olyan tehetségek, akik majdnem minden este jók. És jó színésznek lenni sem boldogság, mert néha nagyon nagy fájdalmakat élsz át színpadon, és azt mondják, hogy milyen jól játszik. Kicsit paradox helyzet.
Az is színészet, ha én a családi házam pincéjében hat ember előtt, péntekenként előadok valamit. Ez ugyanolyan érvényű színészet, mintha minden este a Vígszínházban 1200 ember előtt játszom. A színészet nem egy foglalkozás, hanem egy életforma. Tulajdonképpen a legkisebb része az, amikor szerepelsz az emberek előtt. A legnagyobb része az önreflexió és a figyelem, mind magadra, mind más emberekre a mindennapokban. És minél magasabb fokra járatod ezt, annál jobban tudsz majd elmélyülni a színészetben.
(Bodor Julcsi)
(nyitókép: Thaler Tamás/WikiMedia)
