A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas Szakcsi Lakatos Béla a hazai dzsesszélet egyik legmeghatározóbb alakja. Az improvizálás elméletéről, lélektani dolgairól beszélgettünk vele, de szóba jött a cigány musicale, a Piros karaván is.
Kilencévesen kezdett zenélni, és már fiatalon a dzsessz felé fordult. Mivel keltette fel érdeklődését a műfaj?
Konzervatóriumba jártam és zongoraművész akartam lenni. Kapcsolatba kerültem apám két távoli ismerősének gyerekeivel, az egyik hegedült, a másik dobolt. Ők felkerestek engem. Mondták, hogy csinálnak egy dzsesszzenekart, én pedig erre azt feleltem, hogy nem tudok dzsesszt játszani, sem improvizálni – ekkor voltam 13-14 éves. Később pont az improvizálás fogott meg. Lejátszottunk mindig egy melódiát, és annak a harmóniájára improvizáltunk. Sajnos a konzervatóriumot ott kellett hagynom, mert a kettő nem fért össze. Ez a kettő teljesen más életforma.
Mostanra az improvizálás mestere lett. Mi kell ahhoz, hogy valaki olyan szinten tudja használni ezt a készséget, mint ön?
Először is: az improvizáció tulajdonképpen rögtönzött zeneszerzést jelent. Az összes korábban élt komolyabb zeneszerző tudott improvizálni, például Liszt vagy Chopin. Sok zenét kell hallgatni, hogy azok az ember fejébe menjenek. Nem is tudjuk elképzelni, hogy gyerekkorunk óta mennyi zenei dolog van a fejünkben. Ezt előhúzni elég nehéz, gyakorolni kell és bátorság kell hozzá. Az improvizáció egy rizikó, kockázat, mert nem biztos, hogy jól jön majd ki, amit éppen játszani akarsz majd. Másodpercek töredéke alatt kell dönteni ilyenkor, hogy mit csinálsz. Ez egy komponálási folyamat, amit már nem is én csinálok, hanem a bennem lévő „valami”. Ez minden emberben megvan. Én is sok zenét hallgattam, dzsesszt, klasszikust… Ilyenkor ez a sok zene előjön belőlem. Ezt állandóan lehet fejleszteni. Én nem csak dzsesszt tudok improvizálni, írtam pár musicalt is. Azokat is úgy csinálom, hogy megvan a karakter, és elkezdek improvizálni rá, aztán kidolgozom. Nem rég írtam egy misztériumjátékot, most vannak a felvételek stúdióban. Ott is a kívánt hangulatot először megpróbáltam improvizálni. A végén semmi esetre sem az jön ki, amit akkor játszottam. Egy dolgot kell még tudni az improvizálásról: ha 15-16 évesen nem kezded el, akkor már nem fogsz tudni. Olyanról nem hallottam már, hogy 18 éves korában valaki elkezdett improvizálni. Nincs bátorsága már akkor ehhez, félni fog tőle.
A cigány flórklórt színpadi művekké formálva több cigány musicalt írt. Milyen egy cigány musical?
A Piros karavánt 1975-ben írtam. Annak idején azt mondtam, hogy én ezt nem tudom megírni, mert én egy városi cigány ember vagyok. Fogalmam sem volt azokról a cigányokról, akikről a darab szólt. Ekkor elvittek minket egy nyírségi településre, ahol én majdnem sírva fakadtam. Lementünk egy kicsi, rendezett faluban az ösvényen, és én ott földbevájt kunyhókat láttam, mintha Afrikában vagy Indiában lettem volna. Akkor ott megtapasztaltam, hogy ezek a szegény cigány emberek ott a föld porában, a viskókban milyen életörömmel élnek. Sok gyerek volt. Elkezdtek nekünk énekelni, táncolni, én ezt felvettem magnóra. Az általuk használt motívumokat megjegyeztem és feljegyeztem, ezekből írtam meg az egészet modernebb musicalharmóniákkal, de azért mégis ott volt a letagadhatatlan cigányzene.
(Oláh Szabolcs)
