„Lomhán mozdul a ritmus, a beton szomorú köpenyében, de egy víg táncra kilép ma a zord, szigorú kalodából…” – írja Vadász Bence Ybl-díjas építész, a Kossuth-díjas Vadász György fia egyik kedvenc épületéről, a budapesti Meninger Szállodáról. A nyár előtti utolsó számunkban vele beszélgettünk.
Talán sablonosnak tűnő kérdés, de miért választotta az építészeti pályát? Ön döntött így, vagy úgymond „adva volt” a családi háttérnek köszönhetően? Készült valaha más pályára?
Igen, adva volt minden, apai háttér, atyai építész barátok, rajzok, házak, kiállítások, Építőművész Szövetség, Építész-Bálok, lényegében „belenőttem” – mégis megpróbáltam az Iparművészeti Főiskolát és nagyon vonzott a színészet is. Ezen utóbbiak ugyan nem sikerültek, így minden atyai ráhatás nélkül, az élet, a rajz szeretete és az alkotás vágya terelgetett vissza az építészet felé, ahol az „örvény” hamarosan berántott.
Hogyan találta meg saját útját az építészeten belül? Inspirálják Önt az apja, nagyapja munkái?
Egyértelműen hatottak rám őseim munkái. Nagyapa modernista épületei, az általam csak „szelíd BAUHAUS”-nak nevezett emberközpontú stílus, amit művelt, egyértelműen meghatározták hozzáállásomat az építészethez. Sok korai házam nagypapa építészetének mai átirata, reflexiója, ilyen például a Pro Architectura díjas Margit Ház a Tölgyfa utcában. Apám hatása inkább az építészethez, a környezethez és az építeni akaró emberekhez való viszony megértése volt. Hogy minden helyzet, környezet, ember más és más – akkor miért legyenek korlátok vagy stílusok közé szorítva az őket szolgáló házak? Kettejük sugallatai és az én, „járatlan ösvényekre” lépő építészeti barangolásaim együttesen formálták az én építészetemet.
Mit jelent Önnek az építészet?
Számomra a „fokozatos közelítés” művészete, vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy a sallangok óvatos elhagyása, eltávolítása, míg csak a lényeg marad. Persze ez egy folyamat egy alkotó ember életében, de egy szobor vagy egy épület megfogalmazásakor is. Emellett nagyon ritkán sikerül. Saint-Exupéry mondta, hogy egy mű nem akkor van készen, ha már nem tudsz mit hozzátenni, hanem akkor, amikor már nem tudsz mit elvenni belőle. Amikor csak a pontos és szívbe hatoló „tőmondat” marad.
Van példaképe? Miért pont ő(k)?
Nagyon szeretem Wright-ot, Mies van der Rohé-t, Gaudit és Mendelsohn-t, az „ifjabbak” közül Barragán a kedvencem, de szíven üt Siza és nagyon tetszik Marcio Kogan minimalizmusa is. Mind közül talán Barragán világa áll a legközelebb hozzám, szinte „naiv, gyermeki” vonalai és színei olyanok, mint egy csodásan zabolázatlan krétarajz, mint egy „nőtt építmény”, egyszerre van benne az organikus természetesség és a szűkszavú „minimalizmus”. Örömet okoz, elismerő mosolyt fakaszt. Mendelsohn és Gaudi hatása például egyértelműen tetten érhető a Meininger Szálló gondolatiságában és térbeli komponálásában is.
Hogyan jellemezné a saját építészetét?
Útkereső építészet. Alapvetően minimalista, modern alapokra építkező, de az adott környezetre reagálni kívánó formálás jellemzi. A Magyar Művészeti Akadémia honlapján így fogalmaztam meg építészeti ars poeticámat: „Az útkeresés számomra nem ér véget a házaknál, a stílusbeli korlátok átlépése után, szinte már magától és önként megnyílnak a műfaji korlátok is. Ötven éves koromra már nemcsak tudtam, de meg is tapasztalhattam, hogy az építészet valóban esszenciája a művészeteknek. Rejtve, vagy direkt, csöndesen, vagy harsányan, de benne foglaltatik a képzőművészet szobrokkal, reliefekkel vagy éppen az épület szoborszerűségével, a festészet a színkompozíciókban, a zeneművészet kottafüzetként akár a homlokzati lyuk-architectúrában, vagy épp a költészet a ritmussal, a hangsúlyokkal és a rímekkel…”
Milyen kontrasztra törekszik az épületek és a természet között?
Nem kontrasztra törekszem, hanem harmóniára. Ezt a harmóniát persze néha épp a kontraszt hatás erősíti. Örülök, ha sikerül reagálnom a természeti vagy az épített környezetre – mindkettő fontos! Mindegy, hogy milyen módon, hogy elemezve és „tudományosan” vagy ösztönösen és „lángolón”, csak ne „semlegesen” vagy érzéketlenül. Hisz a természet és benne az épület egy „nagy egész” részei…
Mit adhat a természet, mint ötlet?
Inspirációt a vonalaival, színeivel, illatával és hangjaival. „Hátteret” a kompozíciónak, amelynek fontos eleme is egyben, és néha „féket” a túlterjeszkedő építészeti formálásnak: „Állj, eddig és ne tovább”!
Mit tart pályafutásának legkiemelkedőbb eredményének?
Boldog vagyok, hogy egy-két fontosnak gondolt épületem megszülethetett, nagy megtiszteltetés az Ybl Miklós-díj, valamint büszke vagyok rá, hogy a Művészeti Akadémia tagjai közé választott. Minden szeretett épületemnek „története” van és talán egy rejtett dimenziója is… A Margit Ház egy új-BAUHAUS épület, „főhajtás” nagypapa felé téren és időn át, a Budakeszi bölcsőde épületünk képletszerű minimalizmusra törekszik, mint egy „gyermekrajz”. A Meininger szálló talán olyan, mint egy „nőtt képződmény” a város szövetében, egy épített „kavics” a Duna mellett, a Béke úti Fecskeház kicsit egy kubista festményt idéz, a szentendrei „ÉK-HÁZ” a jel-szerű alapformákig egyszerűsíti a háromdimenziós alapképletet, „egyszerű mint egy faék”…
Van kedvence azok közül, amiket tervezett?
Talán mostanában a többszörösen díjazott Csarnoktéri Meininger Hotel és a szentendrei kis „ÉK-HÁZ” a két kedvencem. Előbbi Miklós Zoltán kiváló építésszel közös munkánk, utóbbit Vadász Balázzsal, unokaöcsémmel terveztem.
A Meininger Hotel tervezéséről ezt írtam: „Régi vágyam, hogy a „szerves építészet” és a modernista vonulat formavilága találkozhasson és „kezet foghasson” egy munkánkon.
Talán most sikerült.” Talán ezért szeretem. Az épületről egy versem is született.
Az „ÉK-HÁZ” azért fontos nekem, mert a sallangmentes képletszerűség jellemzi – „vissza a gyökerekhez”…
(Bálint Boglárka)
