Szente Vajk nevéhez sok nagysikerű színpadi produkció fűződik, például a Puskás- és a Kőszívű-musical vagy a Legénybúcsú című sikerdarab, de ő a kreatív producere a 2024-ben megjelenő Most vagy soha! című filmnek is. A Nagy Magyar Filmteszt döntőjén az alkotófolyamatról, a színház mai helyzetéről és a fiatalokkal való kapcsolatáról beszélgettünk vele.
Köztudott, hogy nagyon sokoldalú művész vagy: drámaíró, rendező, műsorvezető és színész. Ezek közül mit szeretsz mostanában a legjobban csinálni?
A közelmúltban hatalmas feladat volt a 2024-ben megjelenő Most vagy soha! című filmen dolgozni. Ez a film már három és fél éve az életünk része, és szinte minden áldott nap kellett vele foglalkozni. Ennek ellenére az időm nagy részét a színházban töltöm. Darabokat írok, aztán megrendezem őket. Filmet csinálni ugyanakkora örömet okoz, de azt azért nem állíthatom, hogy a filmezést szeretem a legjobban csinálni, hisz ez az első alkalom, hogy ilyesmiben részt vettem.
Mi a véleményed a mai fiatalok és a színház kapcsolatáról? Szerinted a digitális eszközök térhódítása miatt háttérbe szorul a színház a tinédzserek életében?
A magam részéről elég jó véleménnyel vagyok erről a viszonyról. Talán egy kicsit könnyebb is a helyzetem, hisz olyan műfajban dolgozom, ami láthatóan vonzza őket. A musical-előadásaimon sok fiatalt látok. Tudom, hogy a színházak igyekeznek megszólítani őket, ezért gyakran azzal próbálkoznak, hogy közösségi oldalakon hirdetik az előadásaikat. Szerintem viszont nem kell megszólítani a fiatalokat. Legalábbis én magam nem törekszem erre, ugyanakkor úgy érzem, hogy mégis sikerül elérnem őket. Például a Puskás musical esetében: elindultam azzal, hogy sport és Puskás Ferenc, azután jött a színpadi megvalósítása, hogy musical legyen, majd a színészek, Ember Márk vagy Veréb Tamás. Lehet, hogy pusztán az a tény, hogy Puskásról csinálok egy musicalt, még nem érdekel egy tinédzsert, de lehet, hogy Ember Márk már igen, és miatta bemegy a színházba, elkezdi érdekelni a téma vagy meghallja azt az üzenetet, amit át szeretnék adni. Egyszerűen csak komolyan kell venni a fiatal generációt. Én olyan előadásokat csinálok, amelyek ugyanúgy érdekesek az édesanyám és a mai fiatalok számára. Egy jó történet lefedi ezeket a korosztályokat, a musicalek meg pláne.
Kell-e a színháznak alkalmazkodnia a kor elvárásaihoz? Rövidebb előadásokat, látványosabb színpadi képet vár el egy mai néző?
Szerintem igen. Volt is egy vízióm arról, hogy lehetséges, hogy tíz-tizenöt év múlva már csak hatvan-hatvanöt perces előadásokat fogunk csinálni, és abban kell majd elmesélnünk egy történetet. Látványvilágban is messzemenőkig igaz, hogy újszerű eszközökkel kell dolgozni. Minden olyan innovációt be kell hozni, ami egy kicsit fel tudja kelteni a nézők figyelmét. Muszáj olyan szemmel csinálni a színházat, hogy felállítsam azt a hipotézist, hogy érdekelni fogja az embereket az, amit én létrehozok.
Hogy látod, a színházi világ visszatért már a Covid előtt megszokott formájához? Egyáltalán vissza kell térnie, vagy új formákra van szükség?
Van olyan színház, amelyik vissza tudott állni, megmaradt a Covid előtti nézőbázisa, és van annyi előadása, mint régen. Ugyanakkor vannak olyan dolgok, amiket elmosott a vírus, és nem is vagyok benne biztos, hogy ez olyan nagy baj. A vírus alatt sok színház kétségbeesetten elkezdett online előadásokat csinálni. Megmondom őszintén, én már akkor sem hittem ebben, de ezzel együtt rácsodálkoztam, hogy milyen gyorsan ki is kopott ez a gyakorlatból. Szerintem mindennek megvan a saját platformja, a színháznak online ilyen egyelőre nincsen, vagy ha igen, azt filmnek vagy sorozatnak nevezzük.
Miért pont musicalként íródott meg a Puskás- és a Kőszívű-történet?
Mindig az a kérdés, hogy szól-e zene a történetben vagy sem. A Puskás esetében az Aranycsapat lényegében benne van a győzelem, a győzelem iránti vágy, és ezek mind zenés vágyak. Az a gondolat, hogy én a hazámért mire lennék, vagy mire nem lennék képes, mindig zenében szól. A Kőszívű esetében maga a történelmi és irodalmi kor is meghatározó. Jókai a romantika korában írta meg a művet, és a romantikus regények igazán nagyívű, szenvedélyes, emocionális történetek. Nem más tulajdonképpen a musical sem: nagy ívű, szenvedélyes, emocionális történeteket mesél el. Véleményem szerint az eddigi legjobb musical, amit valaha írtak, az a Nyomorultak. Elképesztően szól benne a zene. Ennek ellenére a Kőszívű esetében semmilyen formában nem próbáltunk hasonlítani a Nyomorultakra. Erre nincs szükség. Olyan darabot kell írni, ami belőlünk jön. Jókai történetében is iszonyatosan erősen szól a zene, ez döntötte el, hogy musical lesz belőle. Amikor kitaláltam egy krimit, a Dominógyilkosságot, abban nem szól zene, nem énekelnek a szereplők, mielőtt meghalnának.
A színházon kívül van még valami, ami különösen érdekel?
Szeretem követni a focit. Nem tudom azt mondani, hogy szeretem nézni, mert arra sajnos nincs elég időm, de követem a futballvilág eseményeit. Talán ez a színtere az életemnek olyan, mint amikor kinyitod az ablakot és rálevegőzöl a világra, aztán mész tovább.
Akkor a Puskás musical is a foci iránti szereteted miatt született?
Biztos, hogy igen. Egész kisgyerekkorom óta nagyon szeretem a futballt, már fiatalon is éltek bennem ezek a szereplők, és volt arcuk, voltak gondolataik, elképzeltem, hogy miről beszélgethettek egymással, mondjuk egy 6:3 előtt.
Mennyi idő telik el egy színdarab megálmodása és a bemutatója között?
Ez attól függ, milyen a darab. A Puskás musical esetében az írás nagyjából egy év volt. Viszont amíg nincs kész a darab, nem lehet díszletet vagy jelmezt tervezni. Tudni kell, hogy egy szereplő hányszor fog bejönni a színpadra, ahogy azt is, hogy eltelik-e a történetben annyi idő, hogy a karakter egzisztenciális vonatkozásai megváltoznak. Előfordulhat, hogy szegényből gazdag lesz és emiatt máshogy kell öltöztetni. A darab megírása után lehet elkezdeni megtervezni a vizualitást – ezt a lehető leggyorsabban kell, mert a díszleteket és a jelmezeket le is kell gyártani legkésőbb három hónappal a bemutató előtt. Ezután van egy hónapjuk a színészeknek, hogy betanulják a dalokat, és utána két hónap van arra, hogy én bepróbáljam az előadást. Tehát másfél év.
Melyik munkádra vagy a legbüszkébb?
Egyértelműen a Most vagy soha! filmre, illetve a Puskásra, mert az egy üres lapból született. A Kőszívű nagyon szép darab lett, de ebben sokat köszönhetek Jókai Mórnak. Valamint van egy Legénybúcsú című darabom, aminek most februárban volt a 150. előadása. Ez annyira sikeres, hogy meg kellett írnom a második részét.
(Botos Mici)
