Minden család életében egyszer bekövetkezik, hogy a szülőknek el kell fogadniuk, hogy gyermekük felnő és elhagyja a „családi fészket”. Ezt a folyamatot fogom közelebbről megvizsgálni.
Kezdjük először a középiskolával. A diák szempontjából lehet, hogy nem annyira szívszaggató ez a helyzet, mint az anya vagy apa szemszögéből, viszont saját tapasztalatból mondhatom, igenis érezhető egy idő után – ha nem is az elején, a kezdeti örömnél amiatt, hogy végre nem vagyunk szülői felügyelet alatt –, hogy egyre jobban magunkra vagyunk utalva, egyre önállóbbnak kell lennünk. Az elején persze minden jó, élvezzük, hogy majdnem „felnőttek” lehetünk. Aztán időről időre rájövünk, hogy nem is olyan buli és könnyű ez a felnőtté válás.
És amikor azt vesszük észre, hogy egyedül kell már különböző ügyeket rendezni, vagy épp orvoshoz menni, akkor, ott, abban a pillanatban jövünk rá, hogy mennyire is hiányzik az a gyermekkor, amikor anya és apa nélkül semmit se tudunk csinálni.
A szülő szempontjából lényegesen fájdalmasabb elengedni a gyermeküket a nagyvilágba. Náluk viszont nem is a kollégium, vagy a középiskola az első ilyen helyzet, hogy el kell szakadni tőlük, hiszen már az óvodába, vagy az iskolába engedés is ilyesfajta elengedésnek számít. Napközben már nem ők vigyáznak ránk, nem ők segítik bekötni a cipőfűzőnket, nem ők játszanak velünk. Ehelyett egy új és ismeretlen közösségbe kell engedniük minket, ami nem épp a legegyszerűbb dolog semelyik szempontból.
Az egyetemen már nem igazán érzékelhető nagy áttörés a fiatal szemszögéből, hisz már valóban felnőtt. Ideje is lenne elszakadni a szülőktől, viszont ez sem ilyen egyszerű. Természetesen ebben a helyzetben is magunkra vagyunk utalva, nagyobb felelősség, több önállóság, ránk hárul az ügyeink intézése, de azért még most is jóleső, ha anya vasárnap megfőzi a kedvenc kajánkat, akármilyen feladat van, megpróbál segíteni és még így is a háttérben mellettünk maradni.
A szüleinknek még most se könnyű. De kárpótolja őket az az érzés, hogy akárhány évesek vagyunk, mindig is a kicsi gyerekük maradunk. Tehát összegezve, akárhova megyünk távolabb a szülőktől, nekik fájdalmas lesz, csak talán idővel csökken, enyhül az érzés. De legbelül nekünk is elég fájdalmas tud lenni, főleg az első ilyen alkalom.
(Kovács Cintia, Kredenc, Pécsi Hajnóczy József Kollégium)
