70 éves korában életét vesztette Tarr Béla, a filmművészet országszerte és nemzetközileg is meghatározó alakja. Tiszteletére készítettem ezt az összefoglalót, melyben 3 legnépszerűbb alkotásán keresztül ismerhetjük meg őt.
“Van a fast food és a slow food. Aki normális emberi lény, az természetesen jobban szereti a rendes, többfogásos, lassú családi ebédet, amikor egyszerűen figyelünk egymásra”, hasonlítja Tarr Béla a kultúra fogyasztását az emberek táplálkozásához a Magyaradásnak adott interjúban. “A kultúrából is kap az ember ilyen “gyorsfogyasztásút”, ami átszalad az emberen, aztán vége. Vagy pedig ott vannak ilyen nehezebb darabok, amik még 30 vagy 40 év múlva is nézhetőek, ütnek meg hatnak, mert hozzánk szólnak.” Úgy gondolom Tarr filmjei is az utóbbi kategóriába sorolhatók. Akárcsak egy időgép, visszarepítik a nézőt egy olyan Magyarországba, amit csak idősebb rokonaink láttak saját szemükkel. Ezek a filmek azonban nem történelmi tényeket próbálnak átadni, hanem az akkori világszemléletet. Azt, hogy valójában milyen érzés volt a szocialista társadalomban létezni.
Első nagyjátékfilmje, a Családi tűzfészek lenyűgöző realisztikussággal érzékelteti, milyen érzés egy zsúfolt háztartásban, kényszerből együtt élni. A filmet Tarr 22 évesen, alig pár hét alatt forgatta le. Állítása szerint nem használtak forgatókönyvet, a rendező mindent fejben tartott. A karakterek beszélgetései improvizációra épültek. “Ezek konkrét emberi szituációk, nem lehet forgatókönyvben leírni őket.” – jelentette ki. A szereplőválasztásnál nem csak az elképzelésre, hanem a személyek jellemére is figyelt, igazodott hozzájuk. A színészek csak léteznek, játszanak, így téve autentikussá a művet. A filmet 1979-ben, bár sok szempontból kritizálta az akkori politikai helyzetet, sikeresen nevezték a mannheimi filmfesztiválra, ahol nagydíjat nyert.
Tarr Béla a valóság és a fikció összeolvasztására tesz kísérletet alkotásaival. Ez különösen igaz az 1988-ban bemutatott Kárhozat című filmjére, amit sokan jellegzetes stílusát megalapozó művének gondolnak. A rendező úgy kívánta növelni a történet realitását, hogy “valódi emberekkel” forgatott, nem “plasztikszínészekkel”.
A forgatás során a rendező gyakran hagyatkozott intuíciójára. Így kereste a tökéletes helyszíneket, szituációkat. Nem volt irányadó gondolat, az egész csak kialakult. Az, hogy a film nem színes, hanem fekete-fehér, tudatos választás, a film noir stílusjegyeit hordozza. Az ilyen filmekre pedig jellemző a cinizmus, a maró társadalomkritika és az ambivalens erkölcs. A film ezen a lencsén keresztül is elemezhető. A fekete-fehér felvételek pedig teret adnak a fényekkel és árnyékokkal való játékra, így alkotva gyönyörű képeket. A filmben nem maga a cselekményszál, hanem a karakterek érzelmi állapota, belső világa kerül hangsúlyba. Vágyakról, kudarcokról és álmokról szól a történet.
Ha valaki azt mondaná, hogy “Gyere, nézzünk meg egy 7 és fél órás filmet!” biztos az jutna elsőként az ember eszébe, hogy milyen unalmas lesz. Azonban hosszúsága ellenére Tarr főműve, a Sátántangó, egyáltalán nem untat. A rendező filmjei egyfajta szociális kísérletként is felfoghatóak. A film hatása alatt a néző időérzékelése teljesen megváltozik, ő maga is “belekerül a filmbe”. Átéli, amin a szereplők keresztülmennek. A posztapokaliptikus, minden romantikától megfosztott táj ugyanakkora szerepet tölt be a filmben, mint az emberek. Van, hogy percekig csak azt látjuk, hogy a karakterek a végtelen tájban menetelnek. Így szemlélteti Tarr, hogy világuk kiüresedett, nincs életcéljuk.
A 421 perces mű nem csak Magyarországon ismert: nemzetközileg elismert alkotás. A Tokiói Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) programigazgatója például így hivatkozott rá: „a hét és fél órás Sátántangó bemutatása az 1995-ös TIFF-en filmtörténeti jelentőségű esemény volt”, és „a hagyományos filmes elbeszélésmódtól eltérő, egyedi stílusú film magával ragadta a fesztiválközönséget”.
Konszenzus van arról, hogy bár nem könnyű megemészteni, mégis érdemes fogyasztani Tarr Béla alkotásait. A filmek gondolkodásra késztetnek, fontos többször is megnézni őket ahhoz, hogy az ember valóban értse üzenetüket. Ha még nem ismered a rendező műveit, úgy gondolom érdemes a Kárhozattal kezdeni. Tartalmazza a jellegzetes stílusjegyeket, viszont elsőre egyszerűbb feldolgozni, mint a Sátántangót.
Tarr önerőből csinált filmeket amatőr színészekkel, hogy ellensúlyozza a felső osztály által kisajátított filmipart. Szociálisan érzékeny ember volt, sokat foglalkoztatta az emberi sors, az együttérzés. “Empátia nélkül semmit nem lehet csinálni”, vallotta. Célja fiatalon a világ megváltoztatása volt, idős korára viszont rájött, hogy elég, ha a filmnyelvet és a világ filmekhez való hozzáállását változtatja meg. Ebben pedig minden bizonnyal sikert aratott.
