Az idei nyár legemlegetettebb filmje valószínűleg az Odüsszeia volt. Christopher Nolan neve önmagában is felkelti az érdeklődést a filmes világ szerelmesei között, a sztárokkal teli szereplőgárda ezt csak növelte. Legyen szó a film készítésének rendkívüli körülményeiről, vagy hogy Zendaya és Tom Holland friss házasként hogyan dolgozott együtt, hónapokig a film mögötti történetekről beszélt az egész világ. Viszont vajon maga a mű is megérdemli ezt a hihetetlenül nagy figyelmet? Ezt a kérdést fejtegetjük ezen filmkritikában.
Tíz év tévelygés a tengeren, egy szétesett család kitartása, és sok-sok üvöltés. Na vajon mi a film címe? Hát természetesen Odüsszeia, ami július 16-án került mozivászonra világszerte, és most már Homérosz neve mellett, Christopher Nolané is ott landolt a stáblistán, csupán három óra feszült figyelem után. Bizony, a film 172 perces. 172 perc szenvedés a tengeren, 172 perc, amíg Ithaka királya, akit Matt Damon személyesített meg, végre hazatér a családjához: feleségéhez, Penelopéhoz (Anne Hathaway), és fiához, Télemakhoszhoz (Tom Holland). Színes család. Will Hunting, Mia Thermopolis és a fiuk, Pókember.
Olyanok is kellemesen megnézhették a filmet, akik esetleg nem olvasták a könyvet, vagy nem is hallottak még Odüsszeusz legendás történetéről. A sokszor groteszk benyomású film lebilincselően végigvezette a történetet. Megjelent benne Christopher Nolan tipikus idősík eltolása is, a jelen és a múlt között őrlődött a főszereplő, de meg érthető maradt a film.
A színészek állták a sarat, Matt Damon meglepően jó alakítást nyújtott a tépelődő főhősként, Anne Hathaway teljesen hihetően játszotta a magányos, hűséges Pénelopé szerepét, akárcsak Tom Holland. Robert Pattinson karaktere igazi gonosz, első látásra meg lehet utálni, ami bizonyítja, hogy a színész sokat fejlődött a Twilight óta. Zendaya Athéné szerepét kapta, bár sokkal inkább volt egy papnő, akinek a halála végig kísértette Odüsszeusz útját. Halkszavú volt és bölcs, pont amilyen egy fehér köpenyes papnő lehet, aki szörnyű halált halt Trójában.
A filmet teljes egészében IMAX 15 perforációs, 65 mm-es filmes kamerákkal forgatták, ami nagyobb formátumot és jobb minőséget ígér, de az egész világon csak 40-45 (ebből 30 az Egyesült Államokban van, természetesen) olyan mozi létezik, ami a megfelelő, IMAX 15/70 mm formátumban le tudja vetíteni. Magyarországon már 15 éve nincs ilyen vetítő, így legalább Bécsig kellene utazni érte. A látvány viszont pont ezért volt lenyűgöző, a színeket teljesen máshogy adta át, még ha kicsit sötétebben is, de talán pont ez volt a lényeg, hiszen a film üzenete sem csupa süti és szivárvány.
Nyilvánvalóan rengeteg üzenetet hordozott a film, és mindenki teljesen mást vont le belőle. Egy hatalmas érzelmi hullámvasút volt, amin sorra halt meg mindenki, és egyre csak jöttek az önző döntések, amik többek bizalmával durván visszaéltek. Egész végig dobálóznak “Zeusz törvényével”, azzal a törvénnyel, miszerint kezelj mindenkit egyenlően, hiszen nem tudhatod ki ő, és milyen út áll mögötte. A törvény viszont már semmit nem számít, és mindenki csak a nevével dobálózik, hogy minél több hatalomhoz jusson. A legfőbb tanulság természetesen az, hogy viseld el a következményeket, miután meghozod a döntésedet. Viseld el, hogy tíz évig vezekelsz, amiért egy egész várost vérbe fojtottál. Viseld el, hogy nem láthatod a családodat, hogy a csapatod szép lassan kihal körülötted, hogy te vagy az egyetlen túlélő, hiszen az ártatlan városban még csak ez sem adatott meg. Viseld el, és talán kegyelmet kapsz.
Christopher Nolan ismét kiváló munkát végzett, pont ahogy elvárható volt tőle. Amikor a filmről kérdezték, annyit mondott „Az embernek arra kell koncentrálnia, hogy az eredeti mű előtt tisztelegve, a tőle telhető legerősebb módon interpretálja azt. Én pedig csak annyit tehetek, hogy a tőlem telhető legjobb filmet készítem el a legőszintébb módon.” Hát, ez teljesen biztosan sikerült.
(Fotók: UIP-Duna Film)
