Az emberiség következő problémája: az önirtás.
Az emberiség következő célpontja: önmaga
A környezetszennyezés régóta állandó és megosztó téma. De van jogunk felháborodottnak lenni, amikor nagyban mi okoztuk a problémát? Mennyire vagyunk távol a világvégétől? Mit tudnánk tenni egy olyan helyzetben, ami túlmutat rajtunk, de mégis annyi embert hidegen hagy, hogy már most vesztésre állunk?
Az emberiség meglehetősen rosszul áll a környezettel vívott csatában, főleg, hogy lassan már bosszúból a környezet is önpusztításba kezd, csak hogy levesse magáról ezeket az idegesítő “legveszélyesebb” bogarakat. Képzeld el, hogy nyugodtan éled az életed, életet biztosítasz élőlényeknek, elmélyülten pörögsz magad körül, néha felköhögsz egy kis lávát, majd a következő pillanatban mindent megszállnak az idegesítő füstöt és szén-dioxidot okádó szúnyogok, és még csak karod sincs, hogy lecsaphasd őket. Egy csapdába esett állat lerágná a saját lábát is, hogy kiszabaduljon, és talán pont ez történik a Föld rendszereivel is. Ha ezt az akadályt is az igazi emberiség-módon vesszük, akkor elég távolról fogunk röhögni a saját hibáinkon, és keseregni a halogatáson, ami mindannyiunkat a sírba tett. Talán visszagondolva majd siralmasnak fog tűnni a nekünk normális helyzet, hiszen nem látunk a jövőbe, a valóságban fogalmunk nincs arról, hogy mennyire súlyos a helyzet.
A környezetvédelem sosem arról szólt, hogy segítsünk a Földnek fejlődni, hanem arról, hogy a saját mocskunkat legalább részben eltakarítsuk. A természet sosem szorult a mi segítségünkre, sokkal inkább fordítva igaz ez a helyzet. A globális felmelegedés főként az emberiség miatt jelent meg, és bár sokan elkezdtek cselekedni, bőven nem elegen. Szerte a világon öt hatalmas szemétsziget szennyezi az óceánokat, sorra dőlnek meg a melegrekordok, ijesztő tempóban olvadnak a gleccserek, de a legtöbb ember még mindig úgy gondolkodik, hogy akármit is tesz, az semmit sem fog számítani, ezért el sem kezdi. Hiszen egy ember nem lehet szuperhős, nem tud csak csettinteni, és elintézni mindent.
Ha mind így gondolkodunk, akkor tényleg kiirtjuk saját magunkat.
Elég kis lépésekben kezdeni: kevesebb műanyagot használni, kevesebb ételt és vizet pazarolni. Használt ruhákat venni, többet tömegközlekedni az autózás helyett.
Nem szabad átesni a ló túloldalára sem: Egy fém kulacs tényleg jobb, mint sok műanyag flakon, de ha minden évben vagy hónapban újat veszel, akkor elveszti a környezetvédelmi funkcióját és csak porfogó lesz a szekrényedben. Ugyanez a helyzet a vászontáskákkal: egyetlen pamuttáska előállításához (gyapottermesztés, rengeteg víz, szállítás) annyi energia kell, hogy nagyon sokszor kellene felhasználni ahhoz, hogy környezetileg jobban megérje, mint egy sima nejlonzacskó. Ha otthon már tucatszám állnak a zöld vászontáskák, (esetleg a kékek vagy szivárványszínűek), az nem hasznos a Földnek. A papír sokszor jobb, mint a műanyag, persze, de erdőirtást, víz- és energiafogyasztást igényel, ezért ennek is megvan a nem-olyan-kicsi ökológiai lábnyoma. Az üvegházhatású gázok kibocsátásának az egyik fő forrása a közlekedés, de az elektromos autók sem olyan ártatlanok, mint azt sokan hiszik. Szmogot ugyan nem bocsátanak ki használat közben, de az akkumulátorához ritka ásványi nyersanyagok kellenek – ezeket bányászni kell, ami rendkívül környezetpusztító.
A környezetvédelem nem egy magányos tevékenység: az egész emberiségre szükség lenne ahhoz, hogy menthessük a menthetőt. Vagy legalább, hogy találjunk egy új bolygót, hamár a mostanit bűntudat nélkül kinyírjuk.
