Mi történik, ha egy egészen hétköznapi probléma miatt elkezdünk kérdéseket feltenni, és a válaszok még több kérdéshez vezetnek? Reisz Gábor Földszint című filmjében mindehhez elég egy penészfolt a szekrény mögött. A történet egy ismerős budapesti társasházban játszódik, ahol eleinte minden egészen átlagosnak tűnik. A lakók élik a maguk életét, a közös képviselő intézkedik, a falakat időnként újrafestik, a problémák pedig valahogy mindig megoldatlanul maradnak.
Reisz Gábort negyedik nagyjátékfilmje, a 2026 október 1-jén bemutatott Földszint, egy független magyar–olasz koprodukció, ami a Velencei Nemzetközi Filmfesztivált és a miskolci CineFestet is megjárta. A rendező ezúttal egyetlen társasházból kiindulva mesél az emberi kapcsolatokról: a tehetetlenségről, a hatalomról, és arról, hogy milyen könnyen hozzászokunk a körülöttünk történő dolgokhoz.
A főszereplő Méhn Kristóf (Tompa Ádám), egy egykori festőművész, aki már régen feladta művészi ambícióit, és banki archiválóként dolgozik. Feleségével, Verával (Józsa Bettina) éppen nyaralni indulnának, amikor egy véletlen folytán kiderül, hogy a lakásuk fala penészes. Kristóf elhatározza, hogy felderíti a probléma eredetét, így sorra becsenget a szomszédokhoz. Ahogy pedig haladunk vele lakásról lakásra, lassan kiderül, hogy valami nagyon nincs rendben az egész házzal.
A film egyik legnagyobb erőssége számomra az a rendkívül otthonos, szinte már zavarba ejtően magyar világ, amit teremt. Egyes lakásokba belépve olyan érzésem volt, mintha már jártam volna ott. Mintha a szomszéd néni nappalijában vagy egy távoli rokonom lakásában ülnék. A bútorok, a minták, az asztalon heverő használati tárgyak mind ismerős történeteket hordoznak. Ezek a lakások nem egyszerű filmes díszleteknek tűnnek, hanem valódi otthonnak, amiknek lakói a kamera távozása után is ugyanúgy folytathatnák az életüket.
View this post on Instagram
Ehhez nagyban hozzájárulnak a film képi megoldásai is. Becsey Kristóf operatőri munkájában különösen tetszettek a közeli felvételek, a szokatlan nézőpontok és azok a helyenként szinte Wes Anderson világát idéző, színes, szimmetrikus, komikus beállítások, amik egy egészen egyszerű helyzetet is nevetségessé tudnak tenni. Néha egy papírlap, egy festmény vagy maga a lépcsőház is többet mesélhet, mint egy hosszú párbeszéd.
A zenéről sem lehet megfeledkezni. Kálmán András és Reisz Gábor filmzenéjében újra és újra visszatérnek a magyaros hangulatú dallamok. Helyenként a cimbalom hangzását is felidézték, mintha az egész társasházhoz tartozna egy saját, kissé groteszk zenei világ. A filmben Liszt Ferenc Magyar rapszódiájának átdolgozása is elhangzik, ami jól illik a furcsán nosztalgikus hangulathoz.
A szereplők között szinte mindenki találhat valakit, akire a saját életéből is ráismer. Ott van a mindenről tudni akaró szomszéd, a közös képviselő hűséges támogatója, a kedves idős lakó és persze a minden hájjal megkent vezető, Nyárréti Balázs (Crespo Rodrigo), akivel egyszerűen lehetetlen kiegyezni.
Talán az ő karaktere az egyik legszórakoztatóbb, ugyanakkor legbosszantóbb is. Amikor úgy tűnik, végre sarokba szorították egy konkrét kérdéssel, valahogyan képes megfordítani az egész beszélgetést. Olyan ügyesen beszél, hogy mire észbe kapunk, már nem is az eredeti problémáról van szó, sőt még ő tűnik a helyzet megmentőjének. A lakók ügyeiről rendre úgy beszél, mintha minden döntés kizárólag az ő érdeküket szolgálná.
Az irónia azonban jóval túlmutat a párbeszédeken. A munkalapok, az aláírások, a papírokkal való trükközés, a pénzügyi visszaélések mind egy-egy újabb részletét mutatják meg annak a rendszernek, (vagy civilizációnak, ahogy a képviselőúr azt többször is említi) amiben a ház lakói élnek. Még egy szamárfül is jelentőséget kap. A film szinte rákényszerít arra, hogy figyeljünk az apróságokra, mert néha éppen azok a legfontosabbak, és ezáltal látjhatuk az egész képet.
És persze ott a humor, ami nélkül a Földszint egészen más film lenne. Urál Pál, a Znamenák István által alakított penészirtó szakember, már önmagában felejthetetlen jelenség. Telefonos szignálja, „A pára nem para” az egyik legabszurdabb apró peén, amin nehéz nem nevetni. A macskás jelenetek, a szomszédok különös viselkedése, a félreértések és a lehetetlen párbeszédek egészen sajátos komédiát teremtenek.
A társasház a cselekmény előrehaladtával egyre inkább egy egész civilizáció kicsinyített másává válik. Fent valaki luxuskörülmények között él, miközben mindenki más a saját problémáival próbál boldogulni, lent pedig penészednek a falak. A lakók közül egyesek hallgatnak, mások panaszkodnak, vannak, akik alkalmazkodnak, és akadnak olyanok is, akik egyszerűen nem hajlandók beletörődni a helyzetbe.
“A falakat időnként le lehet festeni, de attól még a ház ugyanúgy rohad tovább” – a Tímár Éva által alakított Matiz néni ezen megjegyzése számomra szinte az egész történetet összefoglalta.
A Földszint szimbolikája néha annyira egyértelmű, hogy kevés teret hagy a finomabb értelmezéseknek. Ugyanakkor, a film éppen a túlzásaival válik emlékezetessé. A hétköznapi helyzetekből fokozatosan jutunk el az abszurdig, és egy idő után már szinte bármit el tudunk hinni erről a házról.
Van azonban egy különösen érdekes döntés. A történetet elindító hatalmas fekete penészfoltot, a néző valójában soha nem láthatja teljes egészében. A vetítést követő beszélgetésen Reisz Gábor elárulta, hogy ezt eredetileg nem így tervezték. A penész már el is készült a forgatásra, amikor úgy döntött, mégsem mutatják meg. Így a néző képzeletén múlik a film közpoti elemének vizualizálása.
Ez a döntés szerintem tökéletesen illik a filmhez. Hiszen a történetben sem mindig azt látjuk, ami a legnagyobb bajt okozza, sokkal inkább annak következményeivel találkozunk.
A film végére pedig már egészen másképp nézünk arra a penészfoltra, ami az egészet elindította.
(Képek: Port.hu/ Cirkó Film)
