Nyár, Balaton, szerelem és Demjén Ferenc slágerei. Ezek jellemzik az új magyar zenés, romantikus vígjátékot, ami december 12-én érkezik a mozikba Hogyan tudnék élni nélküled? címmel Törőcsik Franciskával és a decemberi számunk címlapján szereplő Ember Márkkal.

A történet elején Lili, szerelme elvesztése után magányosan tengeti napjait, egészen addig, amíg meg nem találja édesanyja régi naplóját és egy levélcsomagot. Nem vesztegetve az időd, rögtön olvasásba kezd, és ezzel megelevenedik előtte – és a nézők előtt – a kilencvenes évek egyik felejthetetlen nyara, amikor három barátnő a Balaton partján tölti a nyári vakációt. A lányok közül a Törőcsik Franciska által alakított Eszter azzal az elhatározással vág neki a pihenésnek, hogy hű marad az otthon hagyott, felettébb karót nyelt barátjához. Viszont az elhatározást megnehezíti valaki: egy jóképű, vicces srác, aki nem mellesleg egy zenekarban is játszik. A karakter megszemélyesítője Ember Márk, aki nem csak színészként, hanem zenészként is tevékenykedik. Vajon mi fog kisülni ebből a könnyed balatoni vakációnak induló kalandból? Új szerelem? Összetört szívek? Bonyodalom? És a legfontosabb kérdés, hogy vajon Eszter megtudja tartani a vakáció elején tett fogadalmát?

Az InterCom forgalmazásában megjelenő vígjáték két idősíkon játszódik: napjainkban és 1994 nyarán; ezt a két idősíkot pedig a szerelem és a zene köti össze. Megvalósítása közel négy évet vett igénybe, a tervezéstől a forgatásokon át egészen az utómunkáig. A hosszú előkészülés magába foglalta a sok tánc- és énekórákat, valamint a slágerek átültetését a forgatókönyvbe. A forgatás 46 napon keresztül zajlott több budapesti és balatoni helyszínen.

A zenei rész megvalósításában Demjén Ferenc is közreműködött, így olyan zenei válogatást kapunk, amelyek megfelelnek a filmműfaji követelményeknek és illeszkednek a színészek stílusához. Olyan ismert Demjén-slágerek lesznek hallhatóak, mint a Szerelemvonat, a Szabadság vándorai, az El kell, hogy engedj, valamint a címet is adó Hogyan tudnék élni nélküled? dal is, amiket a film szereplői, többek között a Valmar duóból ismert Marics Peti adja elő.

Ezzel a filmmel is találkozhatsz, ha kitöltöd Filmtesztet!

A kávé mára már életünk elengedhetetlen része, hisz emberek sokasága issza nap mint nap. Sokan nem is tudják a reggeleket elképzelni enélkül az ital nélkül.

A kávét jelenlegi ismereteink szerint Kr. u. 800 körül fedezhették fel Etiópia területén. Egy híres etióp monda alapján egy Kaldi nevű kecskepásztor vette észre, hogy állatai nagyon éberek és izgatottak lettek egy bizonyos bogyó elfogyasztása után. Ezután elvitte a termést szerzeteseknek, akik az ördög művének hitték és a tűzbe dobták. Erre a kávébabok megpörkölődtek és különleges illatot árasztottak. Ebből italt kotyvasztottak, és észrevették, hogy az esti imák alatt is energikusabbak tudtak maradni.

Később a Vörös-tengeren keresztül Jemenbe került a 15. század környékén, majd onnan tovább szállították Perzsiába és az Iszlám Birodalomba. Utóbbiban nagyon hamar ismert lett, „arab bornak” is emlegették. A világ első kávéháza is ebben az időben nyílt meg Konstantinápolyban, 1475-ben. Az emberek nem csak az ital miatt látogatták a kávézókat, hanem társasági életet is élt ott, emiatt gyakran nevezték őket a „bölcsek iskoláinak” is.

Európában a 17. században jelent meg a kávé. Legelőször velencei kereskedők hozták Olaszországba. Az első európai kávéház is itt nyílt meg 1645-ben, Velencében, La Bottega del Caffé néven. Angliába is eljutott a kávéházi hév, 1651-ben meg is nyitott az első kávéház Oxfordban, majd nemsokára Londonban is. Itt elsősorban üzleti ügyek lebonyolítására használták a férfiak, nők nem is látogathatták a helyet. Párizsba 1669-ben érkezett meg a kávé, melyet XIV. Lajos „Varázslatos italnak” nevezett. A következő 30 évben egész Európában elterjedt a híres ital.

Magyarországon is nyíltak kávézók, viszont ekkoriban a törökökhöz kötötték a terméket és „fekete levesnek” nevezték. Sokak szerint a kávé megjelenése nagyban segítette a felvilágosodás korát, hisz eddig az emberek főleg bort ittak, mert a víz túl piszkosnak bizonyult, de ezután lett egy alkoholmentes lehetőség, ha az ember folyadékot szeretett volna bevinni.

A 19. századra a kávézók a művészet és kultúra melegágyává és a polgárosodás jelképévé váltak. A nagyvárosokban sorra jelentek meg az akár máig élő presszók. Sok minden történt itt: forradalmak törtek ki, mesterművek és új eszmék születtek. Pest, London, Bécs, Párizs és még jónéhány fontos város, melyeknek szívét adták ezek a zugok. 1933-ban Alfonso Bialetti olasz mérnök feltalálta a kotyogós kávéfőzőt, amivel már otthon is minőségi kávét lehetett főzni. Ez viszont nem vetette vissza a kávézók népszerűségét. A Nyugat című irodalmi folyóirat írói gyakran megfordultak budapesti kávéházakban, törzshelyük a Centrál Kávéház volt, de emellett híressé vált a New York és az Országház kávéház is.

(Ghassemi Nejad Dániel, Aula, Veres Pálné Gimnázium, Budapest)

Valahogy ez az egész úgy kezdődött, mint a futás. Sosem szerettem úgy igazán olvasni – eltekintve persze attól a néhány különösen sikeres könyvsorozattól, melyek köteteit pár nagyon rövidnek tűnő nap alatt bedaráltam, amint megjelent az új rész. Ezeken kívül nagyon ritkán került könyv a kezembe. Csak hogy visszatérjek a kezdeti hasonlathoz: a futással még ilyen viszonyban sem voltam, egyenesen utáltam a mozgásformát. Majd felismertem a telefonomban rejlő lehetőséget, és elkezdtem mérni a kilométereket.

Valami hasonló történt az olvasással is. Amint valahogy bele lehetett csempészni némi technikai újdonságot, az egész érdekesebb lett számomra. Nagyjából egy éve történt meg először, hogy a telefonomon végigolvastam egy regényt. A telefonon olvasás azonban erősen szuboptimális könyvfogyasztási forma, de egyfajta hídként vezetett át engem az e-book olvasók világába.

Persze rögtön lehet mondani, hogy miféle megszentségtelenítése ez a könyveknek, a gondosan kiválasztott tipográfiának, a kézzel rajzolt fejezetkezdő iniciáléknak. Hol marad így az új könyv illata, lapozáskor az oldalak surranó hangja, majd a befejezést követő dicsőségteljes kihelyezés a könyvespolcra? Számomra ez az egész mégis teljesen másról szól.

Hogy miért nem szerettem olvasni? A válasz igen egyszerű: hozzáférhetőség. E sorok írása közben éppenséggel eszembe juthatna, hogy én bizony ma este még el szeretném kezdeni olvasni Tolkien történetét Frodóról meg a Gyűrűről, de a könyvtár este tizenegykor már régen zárva, saját példányom pedig nincs. Így legalább másnapig kénytelen leszek várni, felülni a füstös buszra és a füstmentes villamosra, beballagni a könyvesboltba, leemelni az áhított példányt a polcról, fizetni a kasszánál, és kezdődhet az olvasás. De persze az esetek többségében nincs másnap pont két órám arra, hogy könyvet vegyek, vagy beszaladjak érte a könyvtárba, megindul a halogatás, és napokkal, hetekkel később is csak fekszem esténként az ágyamban, és erősen gondolok arra a díszített borítóra, meg az író előszavára; mintha ott lenne mindez nálam.

Ekkor siet segítségünkre a huszonegyedik század és adja kezünkbe az e-book olvasót – két kattintás az interneten, esetleg egy gyors banki tranzakció, és máris izzíthatjuk a fantáziánkat, ha ez egyfajta pavlovi reflexként még nem következett volna be. És ez egy előny még csak a sok közül! De csak hogy a legegyszerűbbekkel kezdjük, vegyünk egy példát. Éppen Frodó utolsó heroikus küzdelmeiről olvasunk, mikor megtámad minket egy ‘deus ex machina’ és rögtön meg kell szakítanunk az olvasást, pedig már csak néhány oldal maradt hátra a történetből – indulni kell otthonról. A következő kiszemelt áldozat legyen a példa kedvéért Tolsztojtól a Háború és béke. A buszon persze nem szeretnénk olvasnivaló nélküI maradni, ezért az indulás előtti két percben gyorsan keresünk egy kisebbfajta bőröndöt, hogy minden kötetet magunkkal tudjunk vinni.

A nem is olyan távoli jövőben – nevezzük jobbára jelennek –, ahol a könyv illata már spray-ből érkezik; ott egyszerűen csak bedobjuk a táskánkba a kedvenc könyvolvasónkat, ahol a világirodalom klasszikusaitól kezdve egészen kortárs művekig bármit megtalálhatunk, és nyugodt lélekkel sétálunk ki a buszmegállóba, mert tudjuk, hogy csak az akkumulátor élettartama választhat el az olvasmány élményétől.

Persze ezek mind csak preferenciák. Semmiképpen sem szabad temetni a papír alapú irodalmat. Hiszen alapvetően mindkét formának egyetlen célja van: a tartalmat – legyen az epika, líra, publicisztika – eljuttatni az olvasóhoz. A probléma sokkal inkább abban rejlik, hogy van-e elég olvasó, akarunk-e olvasók lenni. A forma? A forma „mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami.”

(Krausz Máté, Szinapszis, Semmelweis Egyetem, Budapest)