Dolhai Attila 2025 augusztusától vezeti a fehérvári teátrumot. Az interjú során beavatott minket a színház működésébe, mesélt az érkező darabokról, és elmesélte, milyen is egy társulatot irányítani.

Tanítóképző Főiskolán végeztél eredetileg. Mi indított el, hogy mégis inkább a színészetet válaszd?

Az első szakmám képesített pénzkezelés és banküzemforgalmi ellátó, a Posta- és Bankforgalmi Szakközépiskolában érettségiztem, egyébként hangszerkészítő szerettem volna lenni, de arról fogalmam sem volt, hogyan kezdjek neki. A szüleim hivatalnoknak szántak, de aztán jött a tanítóképző főiskola, mint menekülőút. Középiskolás osztályfőnököm azt monda, „Te, Attila, neked nem kell hivatalnoknak lenni. Tanulj tovább. Bármit is, csak hagyj magadnak időt, hogy megtaláld, mi akarsz lenni.” Közben pedig már megfogalmazódott bennem, hogy szeretném kipróbálni a Színművészeti Egyetemet. Fel is vettek, olyan 25-26 éves koromban és onnan indult igazából.”

Jártál-e előtte színházba, ha igen befolyásoltak-e ezek az élmények, hogy ezt a karriert válaszd?

Iskolás színházi látogatásokra emlékszem. A vígjátékok jobban megragadtak. A tanítóképzőben éreztem, hogy ki kéne próbálni a színészetet. Néhány tehetségkutató versenyen is részt vettem. Statisztáltam, kisebb szerepeket játszottam Nyíregyházán, Miskolcon, Békéscsabán. Egyik meghallgatás a másik után. Találkoztam Kerényi Miklós Gáborral és ő mondta, hogy ha komolyan gondolom és nem csak egy hóbort, akkor jelentkezzek a Színművészetire. Ő adta meg a végső lökést, hogy jelentkezzek.

Milyen volt színészként egy átlagos napod?

Minden idegszálunkkal az aktuális próbaidőszakban voltunk benne. Azt szerettem benne, ami most nincs, hogy minden próbaidőszaknak volt egy vége. Megvolt az előadás és utána volt egy kellemes egy hét, amit meg lehetett élni. Utána meg jött a következő produkció. Délelőtt próbák, este hattól pedig előadás. A kettő között vagy korrepetálásra mentünk vagy éppen a friss levegőn voltunk. A nyarak voltak a legjobbak. Sokat turnéztunk – Baja, Sopron, Szeged. Nagyon sok helyen. Olyan volt, mint egy főiskolás osztálykirándulás.

Szerinted a mai fiatalokat érdekli a színház?

Remélem, hogy érdekli őket, és hát azon dolgozunk, hogy ez megvalósuljon. Nem reménytelen. Egyrészt oktatás kérdése az egész. Másrészről pedig divat kérdése is egyben. Vannak a színházi műfajokon belül is népszerűbbek. Volt, hogy egy-egy színész miatt volt egy darab kelendőbb. Voltak, akik korábban kapcsolatba kerültek a színházzal és jó élményben volt részük. Az is egy útja, hogy bevezessük a fiatalabb generációt a színház világába, hogy kedvenceket, „tini kedvenceket” szólítunk meg előadóként. Hiszek abban, hogy mindenhogy meg lehet szólítani az embereket, akármilyen generációban is vannak. Csak meg kell találni a hozzájuk közel álló tartalmat és azt, aki erre alkalmas. Azt ki lehet jelenteni, hogy mindenki a saját generációját tudja jól megszólítani. A színházban nagyon sok lehetőség rejlik, az meg már rajtunk áll, hogy ezzel tudunk-e élni. Végső soron a színház nem egy rossz hely.

Vannak-e más eszközök, amelyek színházat közelebb hozhatják a nézőkhöz?

Ez célja, szerintem minden színháznak. Nagyon sok helyen csinálnak színház bejárást, kulissza bejárást, hogy egy próbába bele lehet nézni. Most éppen csinálunk egy Művészbejáró nevű, viszonylag új kezdeményezést, aminek kapcsán kérdezhetnek – egy kicsit interaktívabb találkozás a színészekkel. A közönség kíváncsiságát így is megpróbáljuk kielégíteni. Van a beavató színház, amikor a színház megy egy-egy iskolába. Azért keressük a lehetőséget az összekapcsolódásra.”

Kuti Zoé, Ódry Sára, Az év diákújságírója, középiskola, dicséret

Napjainkban egyre több kamasz küzd különféle evészavarokkal. Mára a pszichológia számos ilyen betegséget tart számon, viszont néhány évvel ezelőtt még csak kettő élt igazán a köztudatban: az anorexia és a bulimia. Nemrég alkalmam adódott beszélni egy volt bulimiás beteggel, és meglehetősen érdekes részletekről számolt be a betegséggel kapcsolatban.

A lány láthatatlan evészavarnak nevezte. Pontosítva csak külsősök számára láthatatlan, hiszen a testen külsőleg nem látszik változás, mivel az egyébként el nem fogyasztott kalóriákat a falásrohamok által a beteg pótolja. Az eseménysor lefolyása először egy hosszabb periódusú erős kalóriadeficitből áll, például egy napi 2000 kalóriaigényű személy esetén 1200-as kalóriadeficittel. Ezalatt a test egyre inkább kétségbeesik és kiutat kezd keresni a táplálékmegvonásból, így következik be a falásroham. A beteg teste felülkerekedik az eleve gyenge önkontrollján, s így enni kezd, gondolkodás nélkül. Arra a néhány percre az összes hízástól és kalóriáktól való félelem hirtelen értelmét veszíti. A lány beszámolója alapján egy ilyen alkalommal akár a napi deficitjének dupláját vitte be a szervezetébe körülbelül húsz perc, fél óra alatt. Ez lehetett gyorsétel, keksz, csokoládé vagy akár magas proteintartalmú ételek, ezt a részét egyéne válogatja. Legtöbbször a beteg az által szeretett ételeket veszi magához.

A pszichológia szerint az evés iránti inger összesen húsz percig tart, és ha ennyit kibír az érintett személy, akkor az képes megtörni – ideiglenesen – az ördögi kört, pontosabban elhúzni, ám ez az eset elég ritka, hiszen az önkontroll ilyen esetben szinte megsemmisül, vagy vészesen lecsökken. A falásrohamot erős bűntudat követi, amivel egy úgynevezett szabadulási inger társul. Ilyenkor az elsődleges cél az eredeti marad: a fogyás. A talán legegyszerűbb, de egyben legkegyetlenebb eszköz, amivel az interjúalany is élt, a hánytatás, de ez lehet hashajtók használata és a túlzásba vitt edzés is. A hánytatás azért is veszélyes, mivel a gyomorsav végig marja a torkot, illetve kárt okoz a fogzománc épségében is.

A bulimia ugyan fizikailag is megterhelő, viszont fele annyira sem nehéz, mint a betegség mentális része. A beteg többnyire szorong a nap huszonnégy órájában, illetve gyakran tapasztalan erős hangulatingadozást is. Az interjúalany beszámolója, azaz a saját tapasztalatai alapján a torz testkép, a testsúly körüli megszállottság és a hízástól való félelem is kísérheti.

Mégis miért lesz valaki bulimiás?

A táplálkozási zavar kialakulásához számtalan ok vezethet. Legyakoribbnak a testképzavart tartják, ami annyit tesz, hogy aki küzd ezzel, sokkal „kövérebbnek” látja magát, mint amilyen valójában. Fontos kiemelni, hogy a testkép nem a tükörben és nem is látásnál torzul, hanem fejben. Ez specializálódhat kifejezetten testrészekre: combra, hasra, fenékre, a megkérdezett lány esetében csípőre. Ő számolt be a következőkről is: önértékelési problémák, vagyis a szinte szűntelen „nem vagyok elég jó” érzés, amihez párosul a perfektcionizmus, ami talán ugyanannyira veszélyes, mint a kontrollmánia. Gyakran okozhatja érzelmi evés, traumák vagy bántalmazás, de ami szinte minden beteg esetében szerepet játszik, a társadalmi nyomás. A látszólag tökéletes Instagram-modellek, akik az összes posztban hibátlan sminkkel és alakkal rendelkeznek, többnyire karcsú derékkal és lapos hassal. Mások egészségtelenül alacsony kalóriadeficitekről és testadatokról számolnak be, amit a nézőikben normalizálnak, így befolyásolják a saját magukhoz és testükhöz való hozzáállásukat. Ezeknek a képeknek és videókban nagy része egyébként szerkesztett, azaz nem valódi, és emellett rendkívül manipulatív.

Számos esetben marad fenn a betegség lefolyása után fizikai probléma, mint a korábban említett fogzománc-kopás. A gyomorsav maró hatása a nyelőcsőben irritációt, illetve gyulladást okozhat a nyelőcsövön kívül, akár az ínynél is. Halálos végkimenetelű is lehet az elektrolit-zavar (gyakran példának veszik a káliumhiányt, hiszen ez a leggyakoribb), amiből következhet szívritmus-, majd keringési zavar. Szerencsétlen esetben akár szívleállás is. Az esetek túlnyomó többségében viszont „csak” fejfájás, szédülékenység, koncentrációzavar és erős kimerültség (ezek a betegség időtartama alatt) tapasztalható.

Ugyan egyedül is ki lehet mászni ebből a mentális szakadékból, de nagyon nehéz. Az interjúalany nyilatkozata szerint neki sikerült, viszont ebben jelentős segítséget nyújtottak a barátai, akik támogatták és az esetleges hánytatás esetén segítettek neki a figyelemelterelésben, ezáltal megakadályozva a szabadulást. Emellett a család támogatása, vagy általában egy támogató közösség is nagy segítséget biztosíthat, viszont a legszakszerűbb egy pszichológushoz, vagy súlyosabb esetben pszichiáterhez fordulni.

A kezelés általában a következőképp történik: a nagyjából félévig tartó hánytatós-szabadulós szakaszt követően három hónap „utókezelés” következik, ahol a szakember a betegség kialakulásának okait tárja fel. Ezt követően egy év visszaesést megelőző időszak következik, ami alatt a beteg is megérti a miérteket, illetve megtanulja a hozzá kapcsolódó problémákat kezelni.

Zárógondolatként az evészavarról nyilatkozó szavait szeretném idézni: „A bulimiában az a legnehezebb, hogy minden egyes hánytatás után magamat emésztettem, az evésért és magáért a hánytatásért is. Minden borzalom ellenére mégis támogattak a barátaim és velem voltak a végéig és nélkülük nem sikerült volna, úgyhogy aki ezzel küzd, annak azt tudom tanácsolni, hogy merjen segítséget kérni, bárkitől, családtagtól baráttól vagy szakembertől, mert senki nem érdemli meg, hogy ez elfajuljon és maradandó egészségügyi problémákat okozzon!”

(Kresz Léna, Az év diákújságírója, középiskola, 2. helyezett)

Ritka pillanat az, amikor egy igazi világelsőtől kérdezhetek. Sokan láthatják csillogó aranyérmét, de az odavezető rögös utat kevesen ismerik. Gencsi Lajos íjász-világbajnokkal nemcsak a győzelmekről, hanem a küzdelemről, a mentális erőről, a lemondásokról is beszélgettem. Megmutatta nekem ennek az ősi, régi és új sportágnak a szépségeit és a nehézségeit.

Hogyan készül egy versenyre? Mennyit kell edzeni?

Egy komoly verseny előtt rá kell szánni 2 hónapot a felkészülésre. Ha távlövésről beszélünk, én inkább abban versenyzem, az fél évet is igénybe vehet. A felszerelések kiválogatása, előkészítése, napi szinten nézni az időjárást, hogy tudok-e edzeni, olyan vesszővel lőjek, ami az időjárásnak megfelel… Egy komolyabb verseny előtt naponta 200-300 lövést ad le a versenyző. A távlövőknél 10 km-es gyaloglások vannak egy edzés alkalmával. Nagyon sok felkészülést, akaratot és kitartást igényel. Sokszor a családtagjaim is hiányolnak itthon. Lemondásokkal jár részükről is, de maximálisan támogatnak mindenben.

Hogyan került a kezébe íj? Szerelem volt első lövésre?

Ha teljesen a kezdetekhez megyünk vissza, akkor úgy, mint minden kisgyerek, én is szerettem csúzlival, játékíjakkal játszadozni. Fából készítettem is magamnak egy íjat. Az elsőt én készítettem. Aztán 2020-ban a visegrádi várban jártam, és a toronyban egy férfi nagyon szépen játszotta egy lanton a Székely himnuszt. Nagyon meghatott. Mindenféle érzések kavarogtak bennem, ahogy a bástya tetejéről szétnéztem. Akkor, ott és abban a pillanatban döntöttem el, hogy nekem kell egy íj, szeretnék ezzel foglalkozni. Elmentem utána egy íjászboltba, s először három vesszőt vettem azért, hogy inspiráljam magam azzal, hogy íjat is vegyek hozzá. Így vettem fel a kapcsolatot Mónus József cél- és távlövő íjásszal, aki világbajnok és -rekorder. Őt azóta a barátomnak is tekintem. A tanácsai, a segítsége, a barátsága indított el engem ezen az úton. Az első távlövő vesszőimet is ő készítette.

Mennyire érzi elnyomottnak a többi sportághoz képest az íjászatot?

Nem picit. Az egyik, amibe kapaszkodni lehet az az, hogy ez egy olyan sport, ami küzdelem, harc. Gondolok itt arra is, hogy a távlövészet során komoly balesetek is lehetnek. Láttam már nem egy olyan embert, aki keresztüllőtte a kezét a nyílvesszővel. Itt sajnos vér is folyhat. Ehhez képest érzem úgy, hogy nincs igazán megbecsülve. A világban, ahol legtöbbe nézik, Korea és Törökország. E két országban, ha nyer valaki, pénzdíjjal jutalmazzák, sőt nyolcadik helyezettig jár jutalom. Úgy gondolom, jobban támogatják őket. Pedig ez nemcsak egy sport hazánkban, hanem a létezésnek a kulcsa is. Őseink tiszteletére, emlékükre tovább kell vinnünk ezt a hagyományt. Ezért fontos lenne, hogy itthon is egy picit jobban támogassák. Nagyon sok jó és eredményes ember van az íjászatban. Mondhatni, kiválóak vagyunk ebben a sportban is.

Mik azok a fontos ismérvek, amelyek a magyar íjászokat felismerhetővé teszik? Egy világversenyen tartanak attól, hogy jönnek a magyarok?

Világversenyeken? Persze, hogy tartanak tőle! Nagyon jó íjászaink vannak. A távcéllövészeink mindig remekelnek. Bizony, a világversenyeken dobogón vannak a magyarok. Most is voltak Mongoliában, és ott álltak a dobogón. Van hírük a magyaroknak. Mónus József mindig dobogós szokott lenni. Akárhol vagyunk, számolnak velünk.

Mit tapasztal, a fiatalabb korosztály, illetve a kisebb gyerekek hogyan viszonyulnak ehhez a sporthoz?

A gyerekek nagyon jól lőnek célba. Kifejezetten érdekli őket, és nemcsak a kisfiúkat, hanem a kislányokat is. Nagyon sok gyereknek van érzéke hozzá, nagyon ügyesen és bátran lőnek. Sőt, a kislányok majdnem jobban, mint a kisfiúk. Rendezvényekre is szoktuk járni, lövéseket tartunk, és van olyan, hogy meg sem tudunk állni, pihenni. Folyamatos a sor. Van rá igény. Nemzetünk eredetével, a honfoglalással, a pusztai lovasnomád kultúrával szorosan összefonódik az íjászat. A magyarok számára nemcsak vadászeszközként szolgált az íj, hanem a legfőbb hadifegyverük is volt. Az ősi harcosaink kiválóan képzett, íjjal felszerelt lovasok voltak. „A magyarok nyilaitól, ments meg, Uram, minket!” – hangzott már a középkorban.

Brudnyák Botond, Az év diákújságírója, általános iskola, 2. helyezett