Mit tesz egy tizenhét éves magyar lány, amikor teljesen egyedül kirepül Wisconsiba, hogy egy bentlakásos magániskolában tanuljon? Kaczur Luca egy teljes tanévet töltött a North Cedar Academy falai között Ladysmith-ben, ahol nemcsak a sárga iskolabuszok és a tálcás menza hollywoodi világa fogadta, hanem egy teljesen más oktatási és kulturális struktúra is. Ebben az interjúban a két rendszer különbségeiről számolt be Kaczur Luca.
Mi volt a legnehezebb a mentális átállásban vagy a beilleszkedésben, amikor egy teljesen más iskolai struktúrával szembesültél?
Kaczur Luca: A kinti szabályok sokkal lazábbak voltak, így azokkal nem akadt problémám. Ami viszont óriási különbséget jelentett, az a fiúk és a lányok közötti kapcsolat. Magyarországon az iskolai folyosókon nem rendkívüli látni, hogy a diákok intimebb kapcsolatba kerülnek egymással, Amerikában viszont rendkívül szigorúan veszik még a minimális fizikai érintkezést is. Kint mindez abszolút tilos, sőt, még barátilag sem igazán lehet fizikailag közeledni a fiúk felé. Ehhez nemcsak nekem, hanem a legtöbb európai cserediáknak is elég nehéz volt hozzászoknia.
A beilleszkedésnél a helyiek hozzáállása volt a legfeltűnőbb. Véleményem szerint Magyarországon a tinédzserek sokkal zárkózottabbak, földhözragadtabbak, és emiatt teljesen máshogy is barátkoznak. Amíg mi hajlamosak vagyunk a saját világunkra koncentrálni, addig az amerikaiak azonnal odajönnek és nyitnak feléd. Ez magyarként elsőre kicsit tolakodónak vagy túl soknak tűnhet, de ha az ember nyitottan fogadja, nagyon mély barátságok születhetnek belőle.
Itthon még mindig erősen él a hierarchikus, néha távolságtartó tanár-diák viszony – ez hogyan működik az Egyesült Államokban?
K. L.: Ez talán a legnagyobb különbség a magyar és az amerikai oktatás között. Szeintem az egésznek a nyelvi kultúra az alapja: az angolban nincs külön magázó névmás, mint nálunk az „Ön” vagy a „Maga”. Ott a tanárokat is a you-val (te) szólítják meg, a tiszteletet pedig azzal adják meg, hogy a neve elé teszik a Mister, Miss vagy Mrs. megszólítást.
Sokkal közvetlenebbek és türelmesebbek; ha kell, többször is elmagyarázzák a tananyagot, és gyakran alkalmaznak személyre szabott tanítási módszereket. A tanárra abszolút úgy lehet tekinteni, mint egy mentorra. Sokkal megértőbbek is: ha például tudják valakiről, hogy félősebb és nem szeret az osztály előtt szerepelni, nem fogják ráerőltetni a prezentációt. Ezzel szemben a magyar oktatásban van egy merev követelményrendszer, és ha tetszik, ha nem, teljesítened kell.
Az amerikai filmekben sokszor látjuk, hogy az iskolai élet a fiatalok számára nagyon meghatározó. Sokak személyisében fontos szerepe van az iskolai sportcsapatoknak, kluboknak és összességében az ilyen közösségeknek és a hovatartozásnak. Te hogyan láttad ezt?
K. L.: Nekem erről picit más jellegű tapasztalataim vannak, mivel én egy kisebb, mindössze hatvanöt fős magániskolába jártam. Ugyanakkor láttam és hallottam eleget a kinti állami iskolákról, és döbbenetes, de a valóság pontosan olyan, mint amilyennek a filmekben mutatják. A sárga buszok, a tálcás menza, és az év végi bál (Prom), mind a kinti mindennapok része. Az iskolai szellem is abszolút létezik, a péntek esti amerikai focimeccsek vagy az azokat megelőző fergeteges, zenés iskolai bulik (pep rallies) formájában – de a hollywoodi klisékhez hasonlóan sajnos a durva kiközösítések, a hanyag hozzáállás és a felszínesség is valós jelenségek.
Ez a mikro társadalom pont egy bentlakásos magániskolában mutatkozik meg igazán. Együtt laktunk a kollégiumban, együtt tanultunk, szinte minden pillanatot közösen töltöttünk, így persze gyorsan kialakultak a belső hierarchiák. Megvoltak a magunk kulturális és személyes nézeteltérései, sőt a klikkesedések is. Ez a fajta együttélés komoly alkalmazkodást igényel: meg kell tanulnod elnézőnek lenni, és kompenzálni. Együtt éltek, így egyszerűen nem lehettek hanyagok egymással szemben.
Úgy gondolom, hogy ez a rendszer mérföldekkel jobb, mint az itthoni „csak bejárok órára, aztán hazamegyek” hozzáálás. Sokkal jobban összeforrasztja az embereket, érettebbé tesz a nagybetűs életre, és életre szóló élményeket ad.
Személy szerint téged hogyan formált, hogy mind a két rendszerben szereztél tapasztalatokat?
K. L.: Ahogy korábban is említettem, a magyarokra sajnos gyakran jellemző a zárkózottság és a földhözragadtság. Ez az egy év, amit teljesen egyedül kint töltöttem pedig rengeteget tanított nekem. Megmutatta, hogy nyitottnak kell lenni, nem szabad leragadni a szürke hétköznapoknál, és igenis élni kell az új lehetőségekkel még akkor is, ha azok elsőre nehéznek vagy ijesztőnek tűnnek.
Ez a siker elképesztően sok önbizalmat adott. Megtanultam az amerikaiak mentalitását: ne add fel, csak menj előre, tegyél meg mindent a céljaidért, és meglesz az eredménye. Ha másért nem, a rengeteg életre szóló élményért már megérte. Fantasztikus dolog volt belátást nyerni egy teljesen más kultúrába, politikai és tanulmányi rendszerbe. Biztos vagyok benne, hogy ez a tapasztalat és ez a tágabb látókör a jövőben nagyon sokat fog nekem segíteni.
Milyen tanácsot adnál más fiataloknak, amit ez a külföldönt töltött év tanított meg neked?
K. L.: Tinédzserként rengetegszer halljuk, hogy biztosra kell mennünk, legyen A, B és C tervünk, döntsük el már tizenöt-tizenhat évesen, hogy mik szeretnénk lenni. Én azt mondom, hogy ezt nem kell szó szerint követni. Sokkal több lehetőségünk van, mint az előző generációknak; megnyíltak előttünk az ajtók, meg kell ragadni a pillanatot, és nem szabad félni. Akármilyen ijesztő is, ha valamit nagyon szeretnél, vágj bele, mert meg fogod oldani!
Az sem baj, ha kimész külföldre, és végül meggondolod magad. Az sem baj, ha elkezdesz egy szakot, és rájössz, hogy nem az a te utad. Nagyon hosszú élet áll még előttünk, rengetegszer változhat még, hogy kik vagyunk, és mik szeretnénk lenni, és ezzel semmi probléma nincs.
Én is rengetegszer hallgattam, hogy „úristen, ez mennyire vakmerő és veszélyes kísérlet”. Nem az. Igen, kell hozzá bátorság, hogy tizenhét évesen elindulj, és talán nem való mindenkinek, de nem szabad félni megpróbálni. Nem kell attól sem tartani, hogy egyedül maradsz: az élet előbb-utóbb összehoz majd a megfelelő barátokkal, párkapcsolattal vagy közösséggel.
Azt tanácsolom mindenkinek, hogy ne adja fel, és a saját álmaiért küzdjön, ne a szülei vagy a barátai elvárásaiért, és ne azért, mert valaki szerint „az a helyes út”. Ha valaki olyan hivatást választ, ami talán nem a legjobban fizet, de boldoggá teszi, tegyen úgy! Nem kell a múlt századi, beszűkült dogmák szerint élnünk az életünket. A huszonegyedik században vagyunk, tele lehetőségekkel, és igenis szabad élni velük. Nem bűn hibázni, nem baj, ha többször kell nekifutni, és az sem gond, ha irányt váltasz. Mindannyian emberek vagyunk, ez az egyetlen életünk van, úgyhogy ki kell használni, és jól kell éreznünk magunkat. Ennyi a lényeg.
(Képek: Kaczur Luca)
