Az irodák többek, mint íróasztalokkal teli termek. Egy iroda lehetőséget ad új kapcsolatok és közösségek formálására, ezért fontos a belső tereinek a tervezése is – erről beszélt a DUE Tallózónak Grócz Csilla építőművész, a Value4Real Group projektmenedzsere.

Mikor döntötte el, hogy építész szeretne lenni?

Amikor a középiskolai felvételire készültem, akkor merült fel bennem először. Sokáig nem tudtam, hogy mi legyen a következő lépcsőfok; amikor elmentem két iparművészeti középiskola nyílt napjára, akkor fogalmazódott meg bennem először, hogy érdekel az építészet. Végül a Zichy Mihály Iparművészeti Szakközépiskolában végeztem a tanulmányaimat, grafikus szakon. Ez a képzettség nagyban megkönnyítette az egyetemi gyakorlati felvételi folyamatot, ahol az építész szakirányt választottam.

Gyerekként hogyan viszonyult a terekhez, épületekhez, vagy a rajzoláshoz?

Mindig úgy éreztem, hogy ez egy zsigeri dolog. Valószínűleg onnan indult, hogy nagyon szerettem alaprajzokat rajzolni, imádtam legózni. Az egyetemi képzés során éreztem azt, hogy ebben megtaláltam magam, biztosan építész szeretnék lenni.

Ön szerint mitől lesz egy épület nem csak szép, hanem élhető is?

Én a „fit-out” építészetben dolgozom, irodák belső tereit tervezem. Ezt a szakirányt akkor ismertem meg, amikor építészmérnöknek tanultam. Lehet, hogy a grafikusi képzettségemből ered ez, de úgy éreztem, hogy amikor el tudunk veszni a részletekben, az mindig többet hozzáad az építészethez, ami egyébként önmagában nagyon üres.

Mi inspirálja leginkább a tervezés során?

Megvalósult példák – mindig ezeket veszünk alapul – valamint történetek és szakirodalom. A társirodák munkáiból vesszük a legtöbb inspirációt. Minden évben megrendezésre kerül „Az Év Irodája” rendezvény, a korábbi években azon jól teljesítő projektek adják a legnagyobb iránymutatást. Fontos figyelembe venni azt, hogy nem csak álmodni szabad, hanem mindig van egy büdzsékeret, amivel tervezni kell, ami nagyon szigorúan megköti a kezünket.

Mi volt eddig a kedvenc projektje, és miért áll közel önhöz?

Az a projekt volt a kedvencem, amit először kaptam meg projektvezetőként a jelenlegi irodámnál, a Value4Real Group-nál. 2024-ben nyertünk el egy projektet a Partner in Pet Food cégnél, Budapesten készítettünk nekik egy irodát. Azért volt nagyon izgalmas, mert kisállateledel forgalmazásával foglalkoznak, és irodai állatoknak alkalmas irodát kellett tervezni. Az volt a szerencsénk, hogy a cég projektmenedzsere, akivel együtt dolgoztunk, odáig volt a mi munkáinkért, és nekik is volt egy irodai kutyájuk. Teljesen képben volt azzal, hogy milyen szükségletei vannak ezeknek a kisállatoknak, és milyen szabályrendszerben tudnak működni irodai környezetben, így sikerült vele együtt megálmodni egy nagyon barátságos környezetet.

Van álomprojektje, amit megvalósítana, ha teljes szabadságot kapna?

Az álomprojekt az, amelyik pénzügyileg szabad – sajnos a jelenlegi gazdasági helyzet ezt nagyon nehezen teszi lehetővé. Az álomprojekt az, ami nagy alapterületre szól, és nincsen pénzügyi megkötés, illetve az, amikor a megrendelőnek is vannak igényes ötletei. Amikor nem csak az a cél, hogy elköltsék a felújításra szánt pénzt valahogyan, hanem ő is szeretné az igényes megvalósítás irányába terelni a dolgokat.

Mit szeretne, milyen érzés maradjon meg az embereknek, amikor belépnek egy ön által tervezett irodába?

Azt szeretjük a legjobban, ha úgy érzik, hogy igazán friss, otthonos, és nem korlátoz, hogy bármire lehetőséget biztosít, bármelyik terében. A Covid-járvány közben nagyon elszigetelődtek egymástól a munkatársak, sőt, voltak, akik nem is találkoztak még élőben. Emiatt fogalmaztuk meg, hogy a célunk az, hogy visszacsábítsuk az irodába az embereket. Térjenek vissza a napi munkavégzés tereibe, és ott közösséget tudjanak építeni újra és újra. Azt szeretnénk, hogy az emberek inkább az irodatérben akarjanak dolgozni és ott a közösségben, csapatjátékosként együttműködni, mintsem otthonról.

Mit tanácsolna olyan fiataloknak, akik ilyesféle pályára szeretnének menni?

Hogy bátran csinálják. Én nagyon élvezem, és aki szeret egy kicsit elveszni a részletekben, és megadni a mindennapjainknak a keretrendszerét, annak bátran tudom ajánlani. Az építészeten belül nagyon sok szakirány van, létezik szerkezettervező építészmérnök, vasutas építőmérnök, belsőépítészek, én például építőművésznek tanultam alapvetően. Azt javaslom, hogy tapasztalják meg az ilyen képzéseket, amennyiben lehetőségük adódik rá.

A Sneakerness évente közel 8000 látogatóval, 200 kiállítóval mára Európa egyik legnagyobb sneaker- és streetwear-kulturális rendezvényévé nőtte ki magát. Alapítója, Trunk Tamás aktív a közösségi médiában, valamint Alfa és Z generációs tanácsadóként cégeknek segít Magyarországon és Ausztriában. Aktív élsportoló (válogatott alpesi síző). Három könyvet írt, miközben Olaszországban politika, filozófia és gazdaság szakon tanul.

Mi inspirált arra, hogy elkezdj sneakerekkel foglalkozni?

Amikor 12 éves voltam, külföldről inspirálódtam. Mindig is úgy voltam vele, hogy nem fogyasztani, hanem alkotni szerettem volna valamit, mindig is nagyon alkotásorientált voltam. Nekem az volt a természetes lépés, hogy közösséget szeretnék építeni abból, amit szeretek, és olyat szeretnék mondani, amit talán más még nem is mondott. Emiatt írtam meg az első könyvemet és indítottam el a YouTube-csatornámat is.

Szerinted miért lettek a sneakerek a Z generáció egyik legerősebb önkifejezési szimbólumai?

A sneakerek világa az első, amit szinte teljesen a mai fiatal generáció kezébe adtak, tulajdonképpen azoknak az értékítéletét is. Ezeknek a cipőknek a másodlagos árát mindig az emberek, a közösség, a fiatalok döntötték el. Ha a fiatalok menőnek éreznek egy cipőt, akkor annak automatikusan felmegy az ára a piacon. Itthon és a nyugati országokban érezhető leginkább ez a befolyás, nem véletlen, hogy Európában ekkora hírnévnek örvend a Sneakerness.

Szerinted a sneaker kultúrából mikor lett üzlet, és milyen értéket vesztett ezáltal?

A sneaker kultúrának kezdettől fogva volt egy nagyon erős üzleti oldala is. Azok a kultúrák tudnak igazán stabilan működni, amelyek mögött valódi üzleti modell áll. A sneaker világon keresztül sok fiatal megtanult vállalkozni, kapcsolatot építeni vagy akár a szüleit is bevonni ebbe a közegbe. Komoly startupok és üzleti modellek épültek erre, elég csak a StockX példájára gondolni, amely a sneakerpiacból nőtte ki magát. Önmagában tehát az üzleti szemlélettel nincs probléma. A gond ott kezdődik, amikor egyes szereplők a tapasztalatlanabb fogyasztókat próbálják kihasználni túlzott árazással vagy félrevezető piaci működéssel. Ilyenkor sérül az a közösségi és kulturális érték, ami eredetileg ezt az egészet különlegessé tette.

Szerinted nehéz ma úgy menőnek maradni, hogy közben nemet tudjunk mondani bizonyos dolgokra?

Nekem személyesen nem voltak ilyen lázadási formáim, 22 éves létemre életemben nem ittam még alkoholt, nem voltam még bulizni. Helyette viszont sok olyan dologba belevágtam, amit más nem merne megtenni 13-14 évesen. Kimondhatjuk, hogy nem volt klasszikus gyerekkorom, vagyis inkább vállalkozni szerettem volna, emiatt viszont nemet mondtam más dolgokra. Erre furcsán néztek az emberek, akkoriban különc megnyilvánulás volt, viszont manapság ez egyre felkapottabb lett. A TikTokos Hustle Culture remek példa erre: ha nemet mondasz, nem különc vagy, hanem egy másfajta közösségbe kapcsolódsz be.

Mit tanított neked az élsport az életben?

Gyerekként azt hittem, hogy a sikereknek mindenki örülni fog, és a teljesítményt mindig objektíven értékelik, de az élet nem mindig így működik. Ezt fontos megtanulni, és tudni, hogy hogyan kezelje az ember a helyzeteket a sportban és az üzleti életben is.

Mi motivál jobban, a kíváncsiság vagy a bizonyítási vágy?

Mindenképpen a kíváncsiság – a bizonyítási vágy rövidtávú motivációként ugyan jól tud jönni, de hosszú távon az ember csak kíváncsiságból tud előre menni. Ez a tanácsom minden fiatalnak, hogy a bizonyítási vágy és a dac nagyon jó, és szükség van rá, de csak rövid távra jó.

A siker szabadságot vagy nyomást ad az életben?

A kettő szerintem összefügg, nyilván sokkal több nyomás és feszültség van az életemben. A mindennapi stressz és a folyamatosan változó helyzetek nagy nyomást jelentenek. Úgy érzem, hogy mindig készen kell állni a következő kihívásra vagy „harcra”. Persze egyben óriási szabadság is az, hogy bármit meg tudok valósítani, ha azt kitalálom, belefektetem az időmet és a munkámat.

Mit tanácsolnál a fiataloknak, akik hasonló úton szeretnének elindulni?

Ha valaki kitalál valamit, akkor azt nagyon kell csinálni, bele kell fektetni az energiát. Ha jött egy lehetőség, azt azonnal meg kell ragadni. Azt tanácsolom mindenkinek, hogy ne halogasson és éljen a lehetőségekkel. Ne hallgassanak azokra a külső szemlélőkre, akik nem értik a víziójukat – viszont folyamatosan tegyenek azért, hogy még több ember megértse őket.