Idén 100 éve kezdődtek a Párizs környéki béketárgyalások, amik az első világháborút követően teljesen átformálták Európát és amely jogilag rögzítette az antant győzelmét a központi hatalmak felett. Az új világrend azonban nem bizonyult tartósnak, ugyanis kevesebb, mint 20 év alatt összeomlott.
A béketárgyalások következtében Magyarországot a trianoni diktátum feltételei sújtották. Diktátum, mert ezekben a tárgyalásokban nem a béke megteremtése volt a cél, hanem hogy a győztesek megerősítsék saját hatalmukat. Június 4-én hazánk területének mintegy ⅔-a más országok része lett. Erre emlékezünk ma.
Ennek a súlyát ma sokunknak nagyon nehéz átéreznünk, hiszen mi már ezen a kis Magyarországon születtünk, és természetes, hogy Erdélybe utazva meg kell állni a határon. Sőt sokunk már lassan azzal sem találkoztak, hogy milyen egy határellenőrzés, az ottani várakozási, hiszen az Európai Unióhoz csatlakozva sok környező országba már minden további nélkül átmehetünk. Kirándulhatunk a Tátrában, kiruccanhatunk a bécsi adventi vásárba, egy jó kis síparadicsomba akár az Alpok, akár a Kárpátok fantasztikus kék, piros és fekete pályáira.
A sors fintora, hogy ha nem is Trianon miatt, de a vírushelyzet következtében, 2020. június 4-ére azonban újra megtapasztalhattuk a bezártságot, a határzárat, és azt, hogy nem látogathatjuk meg a szeretteinket akkor, amikor csak akarjuk. A trianoni trauma hasonló, csak sokkal tovább tartó sokk volt az akkori magyarság számára. Nem a józan ész diktálta, hogy nem látogathatod meg a nagyit, nehogy megfertőzd, hanem egy parancs, egy rendelet, mely határt állított közétek. Ez olyan, mintha Budapestről az érdi nagyszüleid meglátogatásához egyik napról a másikra útlevelet kérnének tőled.
Több mint 3 millió magyar rekedt a határokon kívül. Az ország elvesztette bányáinak, nyersanyagainak nagy részét, valamint a közlekedési hálózatának fontos vonalait.
De ami a legfontosabb, Magyarország nem csak területi és anyagi veszteségek áldozata lett, az egyes emberek, családok tapasztalata, fájdalma ejtette a legmélyebb sebeket: családokat vágtak szét a határok.
Sajnos még most, 100 évvel a történtek után is érezhető a feszültség és az ellenszenv a környező népekkel szemben. A megemlékezések gyakran megállnak a siránkozásnál. Hogy mit vesztettünk, és milyen gonosz mindenki, rajtunk kívül. A megemlékezés nagyon fontos, de az is, hogy ezt milyen módon tesszük meg: haraggal a minket körülvevő országokkal szemben, vagy megpróbálunk túllépni az elődeink között lévő sérelmeken, hiszen egy ma született szlováknak, vagy románnak nem sok köze van ahhoz, ami száz éve történt.
Igaz, ma is érik atrocitások a határon túli magyarokat, de biztos azzal segítünk nekik, ha ezért cserébe utálattal fortyogunk a szomszéd államokról, vagy azzal, ha valamilyen módon arra törekszünk, hogy megszelídítsük őket, enyhítsük a magyar-utálatukat?
Sajnos gyakran megfeledkezünk róla, hogy az 1800-as évektől saját, az osztrákoktól való függetlenségünk kiharcolása érdekében ott tiportuk más Kárpát-medencei nemzetek jogait, álmait, ahol értük. Elődeink betiltották a szlovák olvasóköröket, pártokat, elhallgattatták a román jobbágyaikat, és nem hallgatták meg szerb testvéreiket, mindezzel esélyt sem adtak a békés együttélés lehetőségére. Csoda hát, hogy 1920-ra tetőzött a magyarok iránti ellenszenv a többi Kárpát-medencei nemzetiségben? Aligha.
1910-ben így éltünk egymás mellett a különféle nemzetiségekkel:
100, vagy inkább 200 év telt már el gyűlöletben. Nem lehet, hogy végre itt az idő az összefogásra, egymás elismerésére, és a békésebb együttélésre?
A mai emléknapon ne a már nem létező ellenségek diadalát lássuk, hanem magunkat, amint túllépve a régi-új sérelmeken, a békés egymás mellett élésre törekszünk.
(VJ)
források:
BBC History
ELTE TI
Rubicon
Ward Rádió
