Nem vagyok hajlandó fekete-fehér képet megosztani. Mikor igazán elkezdtem vízilabdát nézni, a krapek dominós sapkában úszott fel-le. Nem értettem, hogyan lehet, hogy mégis Újpesten emlegetik legendaként. Túl kicsi voltam, hogy bármi emlékem legyen az 1994-es BEK-menetelésről. Amit tudok, azt a mai napig Barcelonáról áradozó újpesti szurkolóktól tudom. S ők minden történetben aranyba foglalva emlegették Benedek Tibor nevét.
Túl kicsi voltam, így csak a könyvekből, két évtizedes újságcikkekből ismerem a történetet, hogy meghurcolták a doppingvádakkal. Miként – bár majdnem nyolcéves fejjel erre akár már emlékezhetnék is – a 2000-es olimpiai csapatban, majd a döntőben játszott szerepéről is csak meséltek. Meséltek. És meséltek. Egészen lenyűgöző mentalitás kell ahhoz, hogy valaki egy ilyen hercehurca után, edzések és minden nélkül néhány hónap alatt újra felépítse magát erre a szintre.
Azt mondják, fiatalon minden torna örökös gólkirályjelöltje volt. Aztán Kemény Dénes döntött úgy, ne a harcias, egyéni megoldásait (főleg azt a legendás bal kezét), hanem az eszét és a szívét helyezzék inkább előtérbe a válogatottnál – meggyőzte, aztán segített átalakítani a játékát. Persze ezt is csak a sztorikból tudom…
Fogalmam sincs, mikor találkoztam először az idézetével, mely szerint a legnagyobb tehetsége egyszerűen az volt, hogy mindig ő akart a legjobban. De remekül passzolt a képhez, ami akkorra kialakult bennem Benedek Tiborról. Mert amire elsőként emlékszem, azok nem az óriási nagy gólok, hanem az örökös tűz és akarás, ami még az egyensapkák alól is mindig jól látható volt, és a lelátó felé is mindig úgy áradt. Ami a szurkolókból is a legjobbat hozza ki, hát még akkor a vele egy medencében taposó társakból!
Amennyire drukkerként lenyűgözött, kezdő újságíróként annyira féltem tőle. Nem tudtam, hol kezdődik a medencében látott, ellentmondást nem tűrő Benedek, és hol a tévéreklámokban is látott kedves, sztorizós Tibor.
Aztán 2013-ban, immáron szövetségi kapitányként – a világbajnok magyar vízilabda-válogatott szövetségi kapitányaként – zokszó nélkül adott interjú, kis nyikhaj „diákújságíróként”. Általában az újságíró oldja fel az interjúalanyt. Itt viszont három-négy kérdés után ő oldott fel engem. Úgy mesélt, olyan hangsúlyokkal, olyan hangnemmel, mintha évek óta szomszédok lennénk.
Négy évvel később, a 2017-es FINA masters-világbajnokságon beszélgettünk ismét személyesen. Az egész torna elvarázsolt. Egyszerre adott egy, az időnként túlakart profizmus miatt a mai eseményekből már kiveszett, közvetlen sportélményt, és pendített meg még bennem is, a Sydney idején hét, Athénkor tizenegy éves srácban örökös mosolygást kiváltó nosztalgiát.
Annyit nem nevettem interjú közben és után, mint amikor a döntőt Benedek Tiborral értékeltük. S ebben a legjobb, hogy az ember, akit úgy ismertem meg, hogy mindig elszánt, komoly fejjel küzd, szintén végigmosolyogta, nevette velünk a beszélgetést. Tíz-tizenkét perc volt az egész, de sosem, semmiért sem cserélném el.
Lenyűgözhetett volna a három olimpiai bajnoki címével, a megannyi csapat és egyéni elismerésével. Meg is tette. De 45 évesen, a játéktól és a kapitányságtól is visszavonulva jött el az a pillanat, amikor mindörökre a kedvenc vízilabdázómmá vált. Stílszerű, hogy mindez a Hajós szabadtéri medencéjének partján jött össze.
Sokan bagatellizáljak a vízilabdát. „Tíz csapat, ha rendesen űzi a világon.” Az egyetlen ok, amiért részben igazat tudok nekik adni: Benedek Tibor. Sportágának ekkora klasszisát, egy ennyire lenyűgöző mentalitással megáldott versenyzőt a világ legjobbja között kellene emlegetni, Ronaldók, Federerek, Jordanek oldalán… és a világ mégsem emlegeti ott. Akárhogy is – remélve, hogy vár még rám húsz, harminc, negyven év a szakmámban – talán Ronaldóval és Federerrel is beszélgethetek majd egy napon, s ha így lesz, nem felejtem el megemlíteni nekik, hogy a sportpályán mutatott küzdeni tudásuk mennyire emlékeztet valakire…
Lassan két éve, hogy először mondták: beteg. Nem kiabálta senki, nem dobták címlapokra, nem piszkálta vele senki. Tisztelte mindenki a döntését, hogy csendben akar megküzdeni a rákkal. Nem beszéltünk róla, miközben hétről hétre láttam az UVSE meccsei után nyilatkozni. Lefogyott, de éppenséggel kinőtt a haja. Utóbbit jó jelnek gondoltam. Bíztam, hogy küzdött – és nyert. Minden esélyre fittyet hányva, csendesen, a rivaldafényt – amikor csak lehetett – kerülve. Pont úgy, ahogy a pólómeccsekkel, az olimpiákkal is tette.
Vártam, hogy majd ismét leülhessünk egy nagyobb interjúra. Akár már úgy, hogy mindezekről is beszélgetünk.
Még mindig várom, hogy leülhessünk rá.
Mert annak, aki úgy tud küzdeni, mint Benedek Tibor, annak nincs elveszett meccs.
Valahol belül még most is azt mondja egy hang: ezt sem veszíthette el…
(Kocsmár-Tóth István)
Benedek Tiborral a DUE Tallózó 2013 szeptemberi számában készült interjú. Magazinunkba ide kattintva lapozhatsz bele.
nyitókép: Kovács Anikó
