Mindannyian ismerjük a mesét a szőke hercegről fehér lovon. De mi van akkor, ha a herceg fehér ló helyett egy hatalmas Harley motoron érkezik, karját tetoválások borítják és haja nemhogy meg sem közelíti a szőkét, de hosszú, kócos rasztákban lobog utána?
Ez a gondolat fut át a fejemen, ahogy a késő délutáni napsütésben ülök a Budapest Park öltözői elé kitett műanyag székekben, és a napszemüvegem lencséi mögül érdeklődve nézem, ahogy Sidi, a Tankcsapda zenekar gitárosa begurul a koncert helyszínére.
Nem vall rá, hogy bárhova elsőként, vagy hogy egyáltalán időben odaérjen, de ez a nap más volt. Tíz perccel később befut az est másik két főszereplőjét szállító fekete turnébusz is. A kormánynál a banda mogorva dobosa, Fejes Tomi ül, mellette az anyósülésen pedig egy kigyúrt szekuritis, napszemüvegben. Rutinosan parkolnak be a színpadi elemeket szállító kamionok közé, majd a busz hátuljából Lukács Laci borzas szőke feje tűnik elő.
Érkezésükre persze mindenki felkapja a fejét. Én is őket nézem, és tetszik nekem a trió. Tetszik az a hanyag elegancia, amivel mozognak, tetszik, hogy élettel telik meg a hely, ahogy belépnek, tetszik, ahogy a pultnál felest kérnek, de abból egy egészet. Vidáman üdvözölnek.
Egy ilyen nagy koncertnél az első teendő mindig a színpad bejárása és a hangbeállás. Európa egyik legnagyobb szabadtéri színpadára sétálunk fel, ahol a közel húsz fős stáb már várja őket. Álmélkodva nézek körbe, amíg hangszereket állítgatják. A kiragasztott dallistát nézegetem. Kíváncsian fordulok Laci felé:
Volt már olyan a 35 év alatt, hogy elfelejtetted a dalszöveget? Hogyan reagálod le?
Kétségtelenül előfordul, hogy elfelejtek egy-egy dalszöveget, de nem túlságosan gyakran. Ha mégis, akkor csak röhögünk rajta mi is, meg a rajongók is. Végülis ez egy rock ’n’ roll zenekar – tárja szét a kezét. – Ha meg már nagyon nem megy, akkor kinézek a közönségre, hogy „énekeljetek ti” – teszi hozzá, mire felnevetek.
Átsétálok Tomihoz, aki épp a cintányérjait próbálgatja. Más zenekaroktól eltérően a Tankcsapdánál a dobfelszerelés egy magasabb dobogón van felállítva, ahová lépcsőn lehet feljutni. Kétségtelenül Tomi kilátása a legjobb a koncertek alatt. Ám bevallása szerint van, hogy annyira elvakítják szemből a lámpák, hogy olyan, mintha egy üres, fehér szobában játszana. Ez jogosan veti fel a kérdést, hogy az ilyen mértékű elszigeteltség illúziója mellett miként maradhat fenn a közönséggel való kontakt, még ha az alapvetően egy klasszikus zenekari felállásban nem is a dobos dolga volna.
Nálatok jellemzően Laci a szószóló. Tomi, számodra mennyire fontos a kommunikáció a nézőkkel a koncert alatt?
Ez függ a kedvemtől, az állapotomtól, és függ az adott embertől. A közönségünket bármennyire kedveljük és szeretjük, azért ott is akadnak jó nagy parasztok. Az agresszivitást például kifejezetten utálom. Ha látom, hogy valaki a körülötte lévő kisebb embereket vagy nőket csápolja szándékosan, olyankor legszívesebben abbahagynám a koncertet és jól a szemébe szúrnám a dobverőmet – fejezi ki sajátosan. Mosolygok a stílusán, mert hiába kemény gyerek, a szíve a helyén van.
Később megjelenik a színpadon gitárjával Sidi is. Hosszú raszta haját most összefogta, arcán hatalmas mosoly ül, nyoma sincs a zord külsejű rockernek. Vidáman üdvözöl, nyom egy hatalmas puszit az arcomra, majd körbevezet a színpadon. Közben elmeséli nekem a kedvenc kulisszatitkát:
Vannak számok, ahol a fiúk nyakukba veszik a lányokat, ilyenkor azzal szoktam szórakozni, hogy a fiút nézem. Az elején még őrjöng, aztán ahogy telnek a számok, egyre jobban küszködik, míg a lány ott vonaglik a nyakában. Én meg mindig fogadok magamban, hogy mennyi ideig bírja még a srác tartani, hogy „hú, szerintem kábé húsz másodperc és a csaj eltűnik a tömegben” – magyarázza derűsen. – És általában be is szokott jönni a tippem.
A hangbeállás zökkenőmentesen zajlik, később egy gyors próba követi. Ilyenkor lemegyek az üres nézőtérre; a kopott deszkákon állva egymagamban képviselem az este érkező tízezres embertömeget. Álomszerű az egész.
Időközben a backstage felől finom illatokat hoz erre a szél; a bandához tartozó két séf már svédasztalos ebéddel várja a zenekart és a stábot, így a soundcheck után egyből az emeleti terasz felé vesszük az utat. Ebéd közben Tomival a negatív kritikáról beszélgetünk, amiből azért az elmúlt években bőven kijutott a Tankcsapdának is. Szokták mondani, hogy siker olyan, mint a fing; csak akkor zavarja az embereket, ha nem a sajátjuk. Mondjuk a frissen matricázott, tágas turnébuszba beszagolva megállapítottam, hogy itt bizony egyikből sincs hiány.
Az elmúlt évek munkásságát nézve észrevehető, hogy a Tankcsapda szüntelenül próbál új dolgokkal előrukkolni, miközben azért igyekszik hű maradni a gyökereihez is. Viszont ezt sokan nem nézik ezt jó szemmel.
Ez egy általános tézis a régebbi – akár már nemzetközileg befutott – bandáknál is, hogy a rajongók és az újságírók mind a múltját keresik a zenekarnak – mondja Tomi. – Sajnos Magyarországon a közösségi médiában olyan szinten elterjedt a másik ember savazása, hogy most már a negatív kritikának nincs is akkora súlya. Ez egyébként szomorú, mert én azt gondolom, hogy minden művészeti ágnak jót tesz, ha van negatív visszajelzése, ameddig arra lehet támaszkodni és építkezni.
Én is találkoztam olyanokkal, akik mondták, hogy a régi Tankcsapda mennyivel jobb volt. Viszont általában az emberek ezt nem azért mondják, mert régen tényleg bármi jobb lett volna, hanem mert akkor voltak fiatalok, és igazából fiatalnak lenni volt jobb. Tomi, neked mi a véleményed erről?
Teljes mértékben így gondolom, szerintem ezt anno még én találtam ki – nevet fel. – Ez egy olyan tézis, amivel tudni kell szembenézni. Sőt, én még eggyel tovább megyek; szerintem ezek az emberek igazából saját magukat keresik egy Tankcsapda koncerten. Akik évek után újra eljönnek, azok sokszor önmagukkal nincsennek megelégedve, mert már nem érzik azt az impulzust, amit tinikorukban éreztek. Olykor ez van a zenekarra kivetítve. De aki a tizenhat éves múltját keresi negyvenöt-ötven éves fejjel, az sajnos bajban van, mert azt már soha nem fogja visszakapni. Ez egyben szörnyű is, de így van, el kell fogadni. Ha meg nem tudod elfogadni, akkor életed végéig, még a halálos ágyadon is azt fogod mondani, hogy régebben minden mennyivel jobb volt. Hogy régebben még meghalni is sokkal szebben haltak meg az emberek.
Úton lenni nem mindig az élet; néha meg is kell érkezni. De mi van azzal, aki már 35 éve folyamatosan úton van?
Lukács Laci egyszerű, alföldi gyerekből lett rocksztár történetét egyébként egészen elismerésre méltónak találom. Végül is a tücsök is majdnem csótány; de mit tesz egy kis zenei műveltség… Ebéd után az ő kicsi, de otthonos öltözőjének kanapéján ülve beszélgetünk.
Mi a turnézás legjobb, illetve legmacerásabb része?
Nem egyszerű időnként a logisztika, az utazás, mindent összeszervezni… Ennek az egész zenekarosdinak nagyon sok szegmense van. Az emberek túlnyomó többsége azt a jéghegycsúcsot látja, amikor a zenekar felmegy a színpadra, a lámpák világítanak, a füstgép beindul és az emberek a lábdobra meg a pergőre pogóznak. Ez a része a zenélésnek kétségtelenül a legjobb. De ez csak a jéghegy csúcsa, a vízfelszín alatt van egy irgalmatlan nagy jégtömb monolit, amit az emberek nem látnak. Persze, nem is kell, hogy lássák, viszont ennek természetesen vannak kevésbé-szeretem részei is.
A legmacerásabb része nekem az összecsomagolás, meg hazaérve a kipakolás – folytatja Sidi. – Tudom, tudom, ez ilyen „szorít a gyémántcipő” helyzet, de ha már kérdezted… Ha valamit nem szeretek benne, akkor az az, amikor indulni kell, na és akkor hány gatya, hány zokni, hány trikó stb., aztán bedobálom a táskába, alig bírom összecipzározni, közbe persze tudom, hogy ha szépen össze lenne hajtogatva, akkor simán be lehetne – hadarja nevetve. – De hangsúlyozom, ennél nagyobb bajom az életben soha ne legyen.
A zenekartól vagy a közönségtől függ inkább egy buli sikere? Illetve befolyásolja-e ezt a tömeg mérete?
Harmincöt év megannyi koncertje mind azt bizonyítja, hogy akkor működik jól egy koncert – nézőszámtól függetlenül –, ha a zenekar és a közönség aznap egy hullámhosszon tud lenni. Ha mindkettő azt érzi, hogy ezt a pillanatot itt és most együtt kell megélni. Ez megtörténhet akkor is, ha csak 120 főnek játszol egy pici klubban, meg akkor is, ha egy nagyobb helyen, mint ma itt, mondjuk 12 ezer embernek – fejti ki Laci.
Az említett tízezres tömegnek azonban délután fél hatkor egyelőre nyoma sincs, így kapunyitás előtt még kisétálok az üres színpadra. Élvezem a vihar előtti csendet. Sehol senki, kábelek hevernek mindenfelé, a ledfal sötét, a vizek bontatlanok. A hangszerek gyönyörűen, de némán sorakoznak oldalt kitámasztva, aranyszínűre színezi őket a lemenő nap fénye. Kíváncsian közelebb lépek. Hallottam, hogy Sidinek mániája, hogy az összes gitárját elnevezi. És valóban; ez kerek a Féreg, a másik Lilla, az a barna meg ott Babu. Sidi vallja, hogy a gitár az mindig nő. Ez bennem mondjuk több kérdést is felvet az első gitár nevét inspiráló nőszemély kiléte felől, de kétségtelenül érdekesnek találom.
A kezdés előtti órában még meglátogatom a zenekart. Az időközben beengedett embertömeg türelmetlen moraja már felhallatszik az emeletre is. Sorban haladok el az öltözők mellett, az ajtók résnyire nyitva. Az elsőben a stáb pihen, a másodikban Laci szárítja a haját, a harmadikban pedig Tomi gyakorol; épp az egyik díszpárnát püföli a dobverőjével. Kuncogva továbbmegyek, és végül Sidi öltözőjébe kopogok be. Hasonló látvány fogad, ő is gyakorol, csak itt sokkal nagyobb a kupleráj. Mondjuk nem úgy néz ki, mint akit ez egy kicsit is zavar; olyan békében ül a káosz kellős közepén, kezében a hangszerével, hogy azt jó nézni. Lehuppanok mellé a kanapéra, és a gitárjátékáról faggatom.
Sidi, te magadnak alkotsz vagy a rajongóknak?
Nagyon jó kérdés. Lehet kiábrándító lesz, de elsősorban magamnak. Viszont azt gondolom, hogy a rajongók így járnak jól. Ha elkezdenénk olyan fejjel gondolkodni, hogy nekik vajon mi tetszene, abban a pillanatban pont azt a lényeget veszítenénk el, amit szeretnek bennünk.
Egyébként Sidit sem csak a magassága miatt vették be a bandába; egyedi játéka és karakterisztikus színpadi jelenléte mellett egészen tűrhető dalszövegeket is tud írni. Persze Laci segítségével, aki utólag azért finoman kiigazítja a verslábakat, hogy hasra ne essen szegény költemény.
A turnémenedzser nyit be az ajtón, szól, hogy 15 perc múlva kezdés. Sidi saját bevallása szerint koncertek előtt már nem szokott izgulni. Ilyenkor inkább alszik és meditál, hogy a megfelelő mentális állapotba tudjon kerülni. Úgy fogalmazott, hogy ők mindig „meghalni mennek fel a színpadra.”
Számodra ez mit jelent? – kérdeztem tőle.
Azt, hogy olyankor tényleg nincs semmi más – feleli némi gondolkodás után. A fejét vakarja, nem néz rám. – Legyen az egy háromszáz fős klubkoncert vagy egy negyvenezres fesztivál nagyszínpad, nálunk nincs olyan, hogy ezt most egy kicsit fél gőzzel nyomjuk, mert van még négy buli a héten. Volt már olyan is, hogy halálhírt közöltek velünk a színpadra menet, de akkor sem mondhatod azt, hogy „Bocsi, most nem tudok fellépni, rossz passzban vagyok.” Meg kell csinálni, mert azoknak az embereknek, akik aznap odajöttek, ez az este az, amire megvették a jegyet, amit vártak, és lehet az egyetlen is, amin végre kicsit el tudnak szabadulni. Ott fent a színpadon mi addig látunk, amíg a koncert tart. Az egy másik állapot, ott nincs pardon, nincs kegyelem, csak a most van és csak az létezik. – Mosolygok erre a válaszra. Részben, mert szép, részben pedig jókedvre derít a zenekar három tagjának egyéniségbeli különbsége, ugyanis Lukács Laci öt perccel ezelőtt ugyanerre a kérdésre azt felelte, hogy neki fogalma sincs, Sidi miért mond ilyeneket.
Szólnak, idő van. Az intro felcsendül, a tömeg felzúg. Mi a nyikorgó rámpán sétálunk fel a színpadra, a zenekart biztonsági őrök fogják közre. Lámpák villódznak, vakuk villannak, technikusok kiabálnak. Sidi a takarásban ugrál, próbálja felpezsdíteni a keringését. Tomi lép először a tömeg elé, leül a dobhoz. Az első ütem, az első akkord, az első szó, így tűnnek fel sorban, Tomi, Sidi, Laci és kész, elszabadul a pokol. A közönség odáig van értük; gyönyörűek, féktelenek és szabadok, ma este nem hat rájuk a világ fontossága. Ami pedig a bandát illeti. Ez csak így tud működni, együtt.
Ennek a zenekarnak Laci a lelke, Tomi az agya, Sidi pedig a szíve. (…)
A rock ’n’ rollt sokan egy életérzésnek tartják. Értem miért. A dal be a fülön, a másikon kijön; egynek jó. A pulton a sörök, a lazítás az övön, az erkölcsi haszon; egynek jó. A nap, ahogy följön, a fénye a bőrön, az élet a földön; egynek jó.
De a rock ‘n’ roll-t csak úgy lehet túlélni, ha nagyon szereted, máskülönben beleőrülsz.
Ilyen ez a hazai liliput Hollywood.
