Kalmár Zsolt a Dunaszerdahelyi AC futballistája. Pozíciója szerint támadóközéppályás. Zsolt a nemzeti válogatott oszlopos tagja volt, azonban az Európa-bajnokságot az Andorra elleni válogatott mérkőzésen elszenvedett súlyos sérülése miatt ki kellett hagynia. A visszatéréséről, ambícióiról, és a sportolói életvitelről kérdeztük.
Milyen tervekkel térsz vissza az aktív sportéletbe?
Szerencsére a sérülésemet és a műtétemet követő négy-öt hetes fekvés, és a rögzítőben töltött idő után, meg tudtam kezdeni a rehabilitációmat. Nagyon türelmesnek kell most lennem, mert egy nem megfelelően végrehajtott gyakorlat, akár egy elsietett mozdulat visszavethet a gyógyulásban. Hiába érzem jónak a lábamat, időre van szükségem a teljes felépüléshez.
Minél előbb vissza szeretnék térni a pályára a csapattal. Amennyiben minden jól megy, szeptemberben már elkezdhetek kocogni, januárban pedig már teljes értékű edzésmunkát is végezhetek.
Milyen hosszú távú céljaid vannak a karriereddel kapcsolatban?
A sérülésem előtt, úgy gondolom, hogy jó formában játszottam. Reális célnak tűnt, hogy visszatérjek egy olyan szintű bajnokságba, mint például a Bundesliga. A sérülés számos dolgot átírt, így a céljaimat is. A legfontosabb számomra, hogy egészségesen térhessek vissza, hiszen ez a karrierem sikeres folytatásának az alapját jelenti. Nem tettem le arról sem természetesen, hogy újra top bajnokságban játsszak. A DAC-nál egy év van vissza a szerződésemből, a folytatással kapcsolatban velük is kell még tárgyalnom.
Hogyan tudtál motivált maradni öt hét ágyban fekvés alatt?
Amikor megismertem a sérülés után a pontos diagnózist, nem volt könnyű az első pár nap. Az egész családom, a testvéreim, a feleségem, a kisgyermekem is mellettem voltak, így sikerült átvészelnem ezt az időszakot is. Ők segítettek abban is, hogy egyáltalán ne kelljen mozognom a kötelező ágyban fekvés ideje alatt, hiszen mindent készen megkaptam tőlük. Viszonylag hamar sikerült elfogadnom, hogy mi történt. Ezután már csak arra koncentráltam, hogy mindent az orvosok és a szakemberek iránymutatásai alapján tegyek. Látom az alagút végén a fényt, hiszen lassan a pályán kocoghatok.
Milyen lemondásokkal jár számodra a profi sportolói lét?
A feleségem nagyon megértő és elfogadó mindennel, ami futballal kapcsolatos. A klubfutball rengeteg idő- és energiabefektetéssel jár. Az állandó utazások, edzőtáborok, edzések sok időt igényelnek, azonban a családom maximálisan támogatja a karrieremet. Most, hogy ilyen sok időm szabadult fel a sérülésem miatt, szerencsére több időt tudok velük tölteni, így bepótolhatunk olyan dolgokat, amire régebben nem jutott közösen időnk.
Az élvonalbeli sportolói lét egyik legnagyobb kihívása a táplálkozás. Profi sportolóként minden nap oda kell figyelnem arra, hogy milyen ételeket fogyasztok, hiszen a maximális teljesítmény érdekében le kell mondanom a mindenki által jól ismert egészségtelen ételekről, italokról, magas cukor- és kalóriatartalmú üdítőkről, nassolnivalókról. Nem járok el hetente bulizni sem, mint azt egy korombeli férfi tenné. A profi sport nem csak a pályán, hanem a nap huszonnégy órájában figyelmet, koncentrációt igényel. A focira tettem fel az életemet, így ezek a „lemondások” számomra nem okoznak nehézséget.
Mindig is focista szerettél volna lenni? Nem merült fel más karrierút benned?
Hároméves korom óta a labdával kelek és fekszem. Mindig a futballra koncentráltam. Sosem merült fel bennem, hogy bármi mással is foglalkozhatnék. Mióta az eszemet tudom, a futball körül forog az életem.
Mit tartasz életed legjobb döntésének?
Azt gondolom, hogy eddig az összes csapatnál, ahol megfordultam, fontos, hasznos tapasztalatokat szereztem. Életem legjobb döntésének azonban azt tartom, hogy négy éve a DAC-hoz igazoltam. Egy olyan klubhoz érkeztem akkor, akik tényleg fejlődni, előrelépni szerettek volna. Itt tudtam igazán kiteljesülni, hiszen megkaptam azt a mennyiségű játéklehetőséget, amire a karrierem szempontjából szükségem volt. Mindig bizalmat szavaztak nekem, akkor is, amikor nem játszottam jó formában. A sérülésem előtt a csapat meghatározó játékosaként és csapatkapitányaként léphettem pályára. Visszatérésemkor onnan szeretném folytatni, ahol abbahagytam.
Mi életed legmeghatározóbb sportélménye?
Számos felemelő élményt tudnék mondani. Kiemelném, amikor a válogatottban először pályára léphettem, vagy amikor az ETO-val bajnokságot és szuperkupát nyertünk. Szintén meghatározó élmény volt Lipcsében futballozni. Egy top bajnokság mérkőzésén játéklehetőséget kapni, de még a kispadon is időt tölteni hatalmas dolog volt számomra.
Labdarúgóként nemzeti színekben pályára lépni, a Himnuszt énekelni szinte leírhatatlan érzés. A tudat, hogy egy egész ország áll mögöttünk, mindig extra energiákat, adrenalint mozgat meg a csapatban.
Nincs benned megfelelési kényszer akár a klub, akár a válogatott kapcsán?
Mindig is jól bírtam a mentális terhelést, sosem voltam az a feszült típus. Mivel kisgyermekkorom óta a futballvilágban mozgok, hamar sikerült megtanulnom, hogyan kezeljem a rám nehezedő nyomást. Persze, ha nem úgy megy a játék, mint kellene, vagy nem olyan eredményt érek el, mint szeretnék, azt nem mindig könnyű elfogadni, de szerencsére az évek alatt beletanultam ezeknek a helyzeteknek a gyors megoldásába. A nehezebb momentumokban sem szoktam görcsössé válni. A pályán maximálisan a játékra koncentrálok. Minden zavaró tényezőt, érzést kizárok a mérkőzések alatt.
Ezen a téren az edzőknek is nagy a felelőssége. Ha egy tréner bízik a játékosaiban, és ezt érezteti is velük, kevésbé válnak feszültté a meccsek alatt.
Milyen nehézségekkel jár klubbot váltani?
Csapatot váltani mindig nehéz. Hónapokba telik egy ilyen váltás során az új edzésmódszerek, edzők, csapattársak és környezet megszokása. Három-négy hónapig is eltart, amíg helyreáll az ember belső egyensúlya ilyenkor. Párszor már megtapasztaltam mindezt. Idő kell hozzá, amíg egy új helyen megtaláld a számításaid. A nyelvi akadályok leküzdése is sokat számít abban, hogy mennyi idő alatt tudod elfogadtatni magad egy új csapatban.
(Kaposi Márton)
