Kemény Zsófi napjaink feltörekvő költője, írója, slammere és rappere, számos projekten dolgozik, legyen szó regényről vagy forgatókönyvről. Többek között olyan kérdésekre kaptunk választ, amikor vele beszélgettünk, hogy milyen egy átlagos alkotói folyamat és mi vonzza őt még a művészvilágban.
Egy igazán szabad művészlélek vagy. Mindig is ezen a pályán képzelted el magad?
Felfedező akartam lenni és világutazó. Később klasszika-filológus. De tizennégy éves voltam, amikor a kis gitáros-énekes duómmal, amiben a nővéremmel ketten voltunk (Kisszínes), kilöktek egy színpadra, és aztán valahogy maradt a színpadosdi. Aztán a zene mellett egyre gyakrabban léptem fel slammerként, amihez saját szöveget kell írni, ott meglátott egy ifjúságiregény-kiadó szerkesztője (Péczely Dóra) és felkért egy regényre, és még mindig nem voltam tizennyolc. Szóval mire észrevettem magam, már csúsztam egy pályán, amit most, ellentétben a kérdésed pozitivitásával, elég kötöttpályás közlekedésnek érzékelek.
Sosem féltél a gondolattól, hogy nem fogsz tudni megélni belőle?
Most is félek, mert a munkám mennyisége és megbecsültsége a külső sikerhez van kötve, ami szinte napról napra változik. Össze-vissza jön-megy, és hozza-viszi magával a pénzt is. De egyelőre még mindig a húszas éveim közepét taposom, csak magamért vagyok felelős (és mázlista is vagyok: ingyen lakhatok a nagynéném lakásában, és rengeteg családi élelmiszersegély is érkezik, karácsonyra éves BKK-bérletet kaptam és a telefonomat is anyukám fizeti). Szóval átkereteztem a dolgokat: elfogadom az anyagi segítséget, cserébe a viszonylagos szabadságomért.
Melyik műfajban tudod leginkább kifejezni magadat?
Én úgy érzem, hogy regényben, de más műfajokban sikeresebb vagyok.
Már rengeteg műfajban alkottál, esetleg van olyan felfedezetlen terület a művészvilágban, amiben szívesen kipróbálnád magad?
Iszonyú sok. De amire most épp legjobban vágyom, hogy írjak egy sorozatot, amiben elég őszintén leképezem azt a világot, amiben élek (ez idáig kábé pipa), és el is játszhassam benne önmagamat. Na ez utóbbiról még meg kellene győzni egy producert, aki hajlandó lenne pénzt (hét-nyolcnullás összeg) adni, hogy leforgathassuk, és egy csatornát, ami hajlandó lenne műsorra tűzni. Meg egy drámatanárt, hogy aki hajlandó lenne megtanítani játszani.
Egy korábbi interjúban említetted, hogy megjelenés előtt áll a harmadik regényed, Az aranykor fénykora, amiben különböző gondolati csapdákat mutatsz be. Mi inspirált arra, hogy ezeket a gondolatmeneteket leírd és bemutasd?
Nagy felfedezés volt, és valószínűleg nevetségesen későn esett le nekem, hogy mindenkinek más műsor fut az agyában. Onnantól mániákusan szerettem volna megérteni, hogy mi van a barátaim (legyek őszinte, főleg a szerelmeim) fejében. És elkezdtem végre figyelni rájuk és tesztelgetni őket, megtanultam kérdezni, és megpróbáltam követni a gondolatfutamaikat. Megfigyelési kísérletem terepe persze főleg a budapesti éjszaka volt (jellemzően hajnali kettő és öt között). Fantasztikus dolgokat fedeztem fel!
Gyakran írsz hasonlóan komoly témákról? Mi vonz bennük téged?
A folyamatos változás megértése. Muszáj lenne a világot olyan komplexen látnunk, amennyire az emberi agy felfogni képes. Sajnos erre is rájöttem közben, hogy nem mindenkiének ugyanott van a maximuma, és az enyém sincs az élbolyban, hogy finoman és kíméletesen fogalmazzak. De ha nem mondok semmi olyat, amit mások még nem (biztos, hogy) mondtak, akkor mivel legalizálnám, hogy időt és figyelmet kérek az olvasóimtól?
Mit gondolsz a sztereotípiákról? Hogyan küzdöd le magadban őket?
Szükséges rossznak tartom őket. Nélkülük egyáltalán nem tudnánk tájékozódni a világban. Olyanok, mint egy térkép: tudjuk, hogy Afrika ott van valahol Európa alatt egy kék sávval elválasztva. De azt is tudjuk, hogy ahhoz, hogy állításokat tehessünk róla, oda kell mennünk, látni, hallani, tapintani, szagolni, ízlelni, vagyis megismerni és megérteni. Aztán összehasonlítani mások tapasztalatával. És csak utána nyitni ki a szánkat.
Nem csak a regényeden dolgozol, hanem egy versesköteten is, illetve egy saját sorozaton és romantikus vígjátékon Szeleczki Rozáliával egyaránt. Naponta dolgozol ezeken a projekteken?
Nem mindegyiken minden nap, inkább időszakonként. Kivéve a verseket, mert szinte minden nap (minden órában) eszembe jut valami olyan, amiből akár vers is lehetne, de kész vers mégis elég ritkán lesz.
Hogyan zajlik a közös munka az írás során? Hogyan lehet ketten dolgozni egy projekten?
Projektje válogatja. De általában így néz ki a folyamat: brainstorming/önálló munka/brainstorming/az előző önálló munka kukázása, újabb önálló munka/brainstorming… Rozival könnyű, mert maga is minden erejével azon van, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki a forgatókönyvből, de megadja a szabadságomat is, amire szükségem van ahhoz, hogy sajátomnak érezzem a projektet.
Hogyan osztod be általában az idődet?
Az időm oszt be engem. Vagyis az, amit éppen csinálnom kell. Van, hogy napokig csak kajaszünetekkel egyfolytában dolgozom, van, hogy napokig szinte csak alszom és sorozatokat nézek. Ha minden jól megy, vagyis nincs éppen finisben egy projekt sem, akkor mindenre jut idő, kutyasétáltatásra, sportra, olvasásra is. És esténként azért még mindig szeretek eljárni otthonról: színház, koncert, mozi, és utána a helyek a városban, ahol meg lehet beszélni a barátaimmal azt, amit láttunk, hallottunk, éltünk.
Legyen szó zenéről vagy írásról, inkább egyedül, vagy más emberekkel együtt szeretsz alkotni?
Írásban egyedül. A zenélésben meg épp az a legjobb, hogy másokkal együtt kell csinálni. Meg a színházban is. Meg a filmben.
Mik a jövőbeli terveid a zenei világban? Várható új zene megjelenése, esetleg fellépés?
A Klasszik Lasszóval (ami egy héttagú beatzenekar) számos fellépésünk lesz idén is, sőt, ha minden jól megy, szinte turnézni is fogunk. És van egy kéttagú formációnk Agócs Mártonnal (a Mezaliansz), amivel lassan összegyűlt annyi saját számunk, hogy ideje felvennünk őket egy stúdióban. És remélem, sokat fogunk ebben a felállásban is fellépni, gyűlnek az időpontok. Mert mégiscsak zenélni a legfelszabadítóbb dolog a világon.
(Millei Anikó)
