Kerekes Vica Magyarország, Csehország, valamint Szlovákia sikeres színésznője, számos színdarabban és filmben láthattuk már a vásznon, több interjút is olvashattunk róla. Többek között arról kérdeztük, milyen nehézségek akadnak a színészi szakmán belül, és mit lehet ezekből megtanulni.
Nagyon sok cikket lehet rólad olvasni az interneten. Pályád kezdetén hogyan viselted a népszerűséget, hogyan kezeled ezt mostanában?
Megszoktam, hogy így van, hogy hozzá tartoznak bizonyos dolgok. Sokkal jobban tudom kezelni a dolgokat, amiket írnak, ahogyan írnak, valahogy normálissá vált. Most már tudom ezt a helyén kezelni. Ha ezt a szakmát csinálod, akkor ez is a velejárója. Viszont az elején sem gondoltam, hogy most úristen, nem tudom ki lettem hirtelen. Nyilván olyan is volt bennem, persze, csak sose volt bennem, hogy emiatt szeretnék színész lenni. Sokan, mikor döntenek, hogy sikerorientált pályát szeretnének választani, sokszor azt veszem észre, hogy eldől a mérleg abba az irányba, hogy jól fizetett legyen, jól pozícionáltak legyenek majd általa, és nem aszerint döntenek, amit a szívük súg. Ebből a szempontból nagyon azt érzem, hogy tiszta az utam, mert én abba az irányba indultam, amit éreztem, hogy nekem csinálnom kell.
Általában, amikor az ember idegen nyelven beszél, kicsit megváltozik a hangja, ezzel együtt a személyisége is. Mennyire érzed magadon ezt a változást?
A magyar nyelv az egy hihetetlen bőséges, csodálatos nyelv, nagyon sokféleképpen ki tudod fejezni az érzéseidet, a gondolataidat. Én ezt próbálom keresni a többi nyelvben is, és néha azt érzem, hogy falakba is ütközök. Nyilván azért is van ez bennem, mert nem ismerem annyira, de azért, mondjuk, a szlovák nyelvet már ismerem, és mégsem tudom úgy kifejezni magam, tehát más emberré is válok. Szoktam is mondani, hogy „gyerekek, annyira kár, hogy ti nem tudtok magyarul, nektek kéne megtanulni, mert akkor ti hallanátok, hogy magyarul én ki vagyok.” Nyilván, ha elvonatkoztatunk a verbalitástól, akkor ugyanaz vagyok, csak nyelvileg vagyok más picit. Elképesztő, hogy ez mennyit hozzáad az emberhez, meg mennyit el tud venni az emberből.
Mennyire szokott probléma lenni az akcentussal, színészkedés, vagy szövegtanulás közben?
Ha az ember tényleg ezt a szakmát választja, akkor idegen nyelven is úgy kéne megszólalnia – akkor lesz talán nagyon foglalkoztatott – ha nincs akcentusa nagyon. Ha meg van, ha úgy fogadnak el, akkor az sajátod lesz, például én így vagyok a szlovák nyelvvel is. Ők már nem szinkronizálnak le, érezhető, hogy van egy pici akcentusom, de ők már úgy vannak vele, hogy már nem is akarnák, hogy más hangján szólaljak meg, mert ez már annyira hozzám tartozik. Viszont csehül az elején még leszinkronizáltak, de most már eljutottam ott is olyan szintre, hogy már nem. A Resistance, ami egy amerikai-francia-német film, ott az volt a lényeg, hogy mindenki francia vagy német akcentussal beszéljen – még Jesse Eisenbergnek is meg kellett tanulnia ezt. Kaptunk egy coach-ot, Los Angeles-ből volt a hölgy, próbált minket, a világ minden részéről érkező színészeket összehozni, hogy hasonlóan beszéljünk francia akcentussal. Én ott már jóval előtte felkészültem, hogy egyrészt menjen a szöveg is, meg hogy úgy szólaltassam meg. Úgyhogy nagyon sok olyan év van mögöttem, ami stresszes volt ebből a szempontból, de olyan jó értelemben vett stressz volt.
Szerinted mi az, amit az ember megtanulhat a színészi munkából, életformából?
Amit szerintem nagyon sokan nem tudnak, hogy nem egy kényelmes szakma ez. Fizikálisan is nagyon megterhelt vagy, mert sokszor van az, hogy nyarat veszünk fel télen, vagy a telet vesszük fel nyáron. Sokszor van az, hogy szinte a semmiben kell rohangálnod, mezítláb az erdő közepiben, vagy a hidegben kell kint feküdnöd, vagy reggeltől estig kell zokognod. És a lelki dolog ugye, amikor ki-be járkálsz a különféle személyiségekbe, meg -ből meg át- meg keresztül, az megint nagyon veszélyeztetni tudja a te egyéniségedet és személyiségedet is. Meg kell tanulnod, hogy hogyan terápiázd magad ez után, meg színészkedés közben. Állandóan ott a teher rajtad, főleg, amikor kiválasztanak egy film főszerepére. Te viszed a hátadon az egész művet, és amikor jönnek a kritikák, akkor nem az operatőrt, meg nem a díszlettervezőt becsmérlik, hanem téged vesznek mindjárt elő, mert minden rajtad vetül ki, és az ostor a te hátadon csattan. Állandóan ott vagy az előtérben, sokszor elmész valahová és nincs nyugtod, mert figyelnek, fotóznak, ír rólad a bulvár. Nagyon sok alázat kell szerintem ehhez a szakmához is, mert ha a fejedbe száll a dicsőség, az megint nem jó. Úgyhogy szerintem ezt lehet tanulni, a nagyon sok kitartást, erőt, alázatot, együttérzést, empátiát, és ugye a csoportos munkát, az odafigyelést a másik iránt. Én ebből a szempontból nagyon sok embernek ajánlanám a színészetet, mert emberileg ez mind pozitív hozadéka ezeknek a dolgoknak.
Mi az a módszer, amivel meg lehet tartani a saját személyiségedet, amivel kicsit önmagad lehetsz mindig?
Nagyon tudatosnak kell lenni. Figyelmeztetnem kell magamat, hogy most igen, belebújok ebbe a szerepbe, ez most egy időszak, de utána visszatérek önmagamhoz. Így próbálok relaxálni, akár közben is, amikor játszom, figyelem azt is, hogy ne forduljak át, de a pillanatban tudjak lenni. Ez egy nagyon érdekes kettős dolog, ami bennem nagyon szépen kialakult. Egyrészt nagyon hiszek abban, hogy a pillanatot nagyon meg kell élned. Amikor játszom, akkor semmi sem fontosabb az adott helyzetnél, szituációnál. Viszont amikor végzek, akkor már arra fókuszálok, ami a környezetem, tehát a szeretteimre, a páromra, a családomra és önmagamra. Például nekem nagyon sokat segít az, hogy a természetre csatlakozok utána. A természet jelenléte vissza tud engem hozni, mert a színészet kicsit elrepít a fellegekbe, és ilyenkor nagyon kell ez a visszacsatolás. Szerintem ezért is hátborzongató az, hogy irtjuk ki magunk körül a természetet, mert közben ez segít minket ahhoz, hogy életben tudjunk maradni.
(Millei Anikó)
