Október elején megérkezett a mozikba a legújabb nagyköltségvetésű történelmi magyar film, az 1242 – A Nyugat kapujában. A részben angol és mongol stáb közreműködésével forgatott alkotás nem indult rossz alapokról, de végül gyatrán teljesített a jegypénztárakban, és a kritikusok is elverték rajta a port. Nézzük, miért lett ilyen rossz az 1242! Spoileres kritika.
Vegyük elsőként a pozitívumokat! A nemzetközi együttműködés egy jó ötlet volt, nyilván úgy lehet történelmileg hiteles a film, ha a mongolokat mongol színészek játsszák. A kosztümök sem voltak rosszak, a mongol vezetők páncéljai kimondottan szépek lettek. Számos alkalommal a színészi játék is értékelhető volt. Sokan emelik ki például az azóta elhunyt Ray Stevensont a szereplők közül.
A negatívumok listája sajnos ennél jóval hosszabb lesz. Kezdjük ott, hogy a jelek szerint a már emlegetett szép jelmezek fel is égették a költségvetés nagyját, mert minden egyes alkalommal, mikor szükség lenne a pazar látványra, vagy nevetséges ügyeskedést látni a vásznon, vagy teljes megúszásra játszanak az alkotók. Van egy alkalom, mikor egy embert kidobnak az ablakon, ezt mutatja is pár másodpercig a kamera. Ha valaki azt tartja hitelesnek, ha ebből annyit lát, hogy felvettek egy éppen leeső pokrócot, akkor az 1242 az ő filmje.
A látvány kapcsán viszont végül is lehetünk megértőek. Hiába a milliárdos költségvetés, a magyar filmek jó ideig nem lesznek pariban azzal, amit az amerikai filmekben látunk. Viszont az egyáltalán nincsen kőbe vésve, hogy magyar filmhez nem lehet normális forgatókönyvet írni, működő dialógusokkal. A párbeszédek rossz minősége pedig szintén csepp a tengerben.
Ott van például főszereplőnk, Özséb, egy katolikus pap, aki a cselekmény során bátran demonstrálja, hogy teljesen híján van a logikai érzéknek. A cselekmény érthető módon 1242-ben játszódik, Esztergom ostroma idején. Túl vagyunk már rég a muhi csatán, és Batu kán már feldúlta az ország jelentős részét. Ezt a film szemléltette is a nyitójelenetben, amiben Batu látható egy rakás hullán állva, körülötte pedig magányosan elszórva még pár tucat halott. Egyrészt itt már nyilvánvalóvá válik rögtön, hogy a tömegjelenetek maximum 20-30 embert jelentenek majd, másrészt, hogy a magyarság az elmesélt történet kezdőpontján óriási veszteségeket szenvedett.
Nos, mindezek után, mikor a mongol táborban egy magyar vitéz lelőné Batut, Özséb odaveti magát, saját testével védve a hadvezért. A kán utána parancsot ad a holdújév miatt szünetelő ostrom folytatására, majd megkérdi a magyar papot, hogy miért mentette meg. A válasz: nem a halál kánját látta benne. Nyilván egy idealistán ábrázolt egyházfi számára fontos a nyitottság a bűnös lelkek felé, de emberünk mégis hol volt akkor, mikor mongolok kiirtották a fél országot? A hadvezér itt közbe is kérdez, hogy nem bánta-e meg döntését. Mire érkezik egyből a reakció: nem. Gratulálok! Majd főhősünk elkezdi győzködni Batut, hogy menjen vele meglelni a nagy igazságot a Pilisbe. Csupa logikus gondolat. Leginkább Boldog Özsébet, a pálos rend alapítóját sajnálom, a film végén ugyanis kiderült, hogy a névegyezés nem a véletlen műve.
Batu kán egyébként szintén érdekes ábrázolást kap. Megtudjuk róla, hogy nagy filozófus, útkereső, festő, és mindezek mellett szabadidejében még egy szexisten is. A film legnagyobb csavara ugyanis, hogy a mongol hadvezér antagonista helyett egyfajta antihős lesz, aki egy ponton rájön a Pilisben éppen összefutva Béla királlyal, hogy Dzsingisz kán igazából nem is azt várta a mongoloktól, hogy növeljék tovább birodalmuk területét, hanem teremtsenek békét.
Ha az olvasó ezen a ponton úgy érezné, hogy össze-vissza beszélek, akkor az a rossz hírem, hogy ez a film cselekménye, nem én találtam ki.
Egyrészt a politikai áthallás nyilvánvaló, de még bajom sem lenne ezzel, ha nem egy történelmileg hiteltelen és ezzel párhuzamosan rosszul megírt filmben találkoznék vele. Akármi is volt a készítők szándéka, sikerült túltolni a biciklit annyira, hogy a végeredmény védhetetlen legyen. ki igényelte, hogy csináljunk egy filmet, amiben behazudjuk, hogy Batu kán igazából rendes volt, sőt, tökéletesen beszélt magyarul?
Az 1242 emellett valamennyi műfaji klisét is kijátszik. Az összes középkori filmekben megjelenő tipikus halálnemet felvonultatják itt az alkotók, de legalább úgy, hogy egy-két esetben fetrengtem a nevetéstől, pedig nem szánták viccesnek a jelenetet. Stohl András karaktere egy ponton például odamegy egy éppen fuldokló, felakasztott katonához és kibelezi, mert úgy véli, ő még sok gondot okozhat.
A nevetségfaktor abszolút csúcspontja mégis a mongol sámán halála volt. A parodisztikus jelenet mellett ott aztán tényleg értelme sem volt az egésznek. A sámánt mongol hadurak öletik meg, akik Batu ellen fordulnak. Tény, hogy a sámán és a kán viszonylag sokszor egyeztettek, de túlzás lenne azt mondani, hogy ez egy bizalmas viszony volt. A sámán vallási vezető, logikus, hogy a hadjárat főparancsnoka gyakran beszél vele. Emellett emberünk a film felében olyan jóslatokba bocsátkozik csupán, hogy szerinte jó évük lesz, illetve nem tudja, hol lehet a magyar király, mert a szellemek nem mondanak semmit. Totál racionális, hogy a hadurak meg akarnak szabadulni egy ekkora politikai veszélyt jelentő embertől, akinek amúgy a vallás miatt alapból nagy tekintélye lehet a katonák körében.
Hosszan lehetne folytatni még a film gyengeségeinek boncolgatását, de egyszerűbb belátni, hogy ezt bizony elszúrtuk. Az elmúlt években számos magyar film született az NFI támogatásával vagy anélkül. Ezek színvonala rendkívül változó volt, de akadtak közöttük jók is, függetlenül a finanszírozótól. Ott volt például a Reménytelenül vagy a Műanyag égbolt. Ez a film viszont nem hiteles történelmileg, de legalább a fikciós szálak hazafiatlanok és logikátlan . Őszintén sajnálom, hogy egy nemzetközi együttműködésből ennyit sikerült kihozni. Ray Stevenson jobb utolsó filmet érdemelt.
Viszont legyünk pozitívak! A mongolok legalább örülhetnek, hogy ilyen remek a viszonyunk Batu kánhoz, azok után is, hogy feldúlta a fél országot.
