Talán még az interjú ideje alatt is – de előtte biztosan – madárembriókat rajzolgatott Földi Péter festő, a Nemzet Művésze, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. A madarakat ábrázoló műveiről elhíresült Kossuth-díjas művésszel beszélgettünk, akinek főleg természettel kapcsolatos témája a napon száradó baboktól kezdve a gyámoltalan kis madarakig minden lehet, amit gyermekkorában látott. De tényleg a tojáshéjból frissen kikelt fiókákat látjuk, vagy a kiszolgáltatott sors allegóriáját?
Mikor döntött úgy, hogy ön a festészettel akar foglalkozni?
Édesanyámmal műveltük a kertet, egy hosszú, vékony szakaszon krumpliföldet ástunk valamikor augusztus vége felé. A rádióban a Kettőtől Ötig nevű kívánságműsor szólt, Bartóknak az Allegro Barbaróját játszották, és én mellényilaltam a krumplinak, már nem tudom, hányadikat hasíthattam föl. Látta anyám, hogy az én földművelőképességem sem biztos, hogy messze utakat nyithat előttem – mint ahogy korábban a mérnöki és villanyszerelői pályán sem jeleskedtem túlságosan. Akkor hirtelen mondtam neki, hogy „mama, én festőművész leszek”. Erre azt felelte, hogy „rendben van, de rögtön vidd ki azt a két zsák krumplit, amit eddig kiástunk.” Úgyhogy kivittem a két zsák krumplit. Tulajdonképpen ez a két zsák az egész életemen keresztül ott volt velem, hisz folyamatosan, mindig végeznem kellett valami munkát, amiből tulajdonképpen életben tudtam maradni, amiből élhettem. Nem mindig a két zsák krumplit vittem a vállamon, volt, hogy a pedagógiát, vagy mást. Mellette, amikor szabadidőm volt, akkor festettem, de folyamatosan és szinte mániákusan, végtelen elszántsággal. A pályám elején annyira bennem volt, hogy láthatóvá akarom tenni azt, ami mocorog bennem érzelmileg, hogy azt a hőfokot azóta sem tudom magamban visszaigazolni. Akkor olyan erőteljes volt az inger, hogy alkossak, hogy nagyon ki se lehetett volna hagyni, muszáj volt megpróbálnom festőnek lenni.
Vannak olyan alkotásai, amikben ezeket az időket, fiatal éveit próbálta visszaidézni?
Persze. A mi környékünkön akkoriban volt egy viszonylag tisztességes földművelés. A faluban nem volt olyan család, akinek ne lett volna egy kis darab földje, amit meg kellett művelni. Ezekre a munkákra minket, gyerekeket is befogtak. Bár ebben az időszakban nekem eszem ágában sem volt festőnek lenni, de élményanyagként azért megőrzi az emlékeket magában ember. Megfestettem például azt, mikor a hazahozott babot kiterítettük a napra, hogy száradjon meg és pattogjon szét. Ez egy nagyon furcsa dolog ám, mikor a bab a hőtől kínlódik, és kilövi magából a magvait.
Mi az, ami miatt ezt a realitástól elrugaszkodott képi világot választotta magának?
Meghatározó élmények mindig vannak az ember életében. Ezt csak szégyenkezve merem elmesélni: a nagybácsim adott nekem egy légpuskát kiskoromban, és én azzal vadásztam verebekre, meg mindenféle madárra, ami élt és mozgott. Ebből voltak is bizonyos viták, például mikor a helyi rendőrnek a galambjait sikerült eltalálnom, de többnyire inkább verebekre lőttem. Voltak barátaim, akiknek csókája, szarkája, baglya volt, és én a puskámmal nagyon fontos szerepet kaptam, mert én lettem az élelmező. Kialakult ezekkel a madarakkal valami kötősédem, és ez a madármotívum beépült valamilyen módon az érdeklődésem középpontjába.
Az egy következő lépés volt, amikor már tanítottam, és a biológiai szertárnak a vitrinje mögött megtaláltam a csirke fejlődésének az embriós változatáról, tulajdonképpen a fejlődéstörténetéről szóló könyvet. Elkezdtem a gyerekekkel is rajzoltatni. Annyira elevenen reagáltak ennek a valóságnak az élményére, és olyan erővel rajzolták, hogy már-már sokkoló volt a számomra. Akkor arra gondoltam, hogy ha még a gyerekeket is ennyire megfogja, akkor nekem is meg kell próbálnom. Ez örökös impulzusként maradt meg bennem, rajtam maradt, hogy madárfestő vagyok.
Egy madár, amit a tojáshéj bezár, és egyfajta védettségi állapotba kerül így és fejlődik, majd az anyja melegétől előbb-utóbb kikel és világra jön, de amig benne van, addig védett. Ha ezt a burkot leszedik róla, akkor kétségbe ejtően kiszolgáltatott lesz. Ezt a fajta érzést akkoriban a politikai légkör érzékeltette. Az ember ki akarta adni ezt magából, én ezekkel a kis szerencsétlen madarakkal próbáltam láthatóvá tenni az együttérzést. A politikai légkör, amit elkezdtünk érzékelni akkor, az sokat tesz hozzá, hogy ilyenek azok a madarak. Volt, aki ezt madárnak látta, volt, aki sorsnak.
(Szalai Boglárka, Velek Domonkos)
