Anno gimnazistaként szippantotta magába a DUE világa, azóta az évek során több generációnyi tábort élt át táborozóként, majd csoportvezetőként. Báldy Péterrel beszélgettünk.
Mikor találkoztál először a DUE-val? Milyen volt az első táborod?
1992-ben, gimnazista koromban ismertem meg az egyesületet, amikor az iskolai lapunkkal kiérdemeltem, hogy részt vegyek a DUE nyári médiatáborában Lakitelken. Innen rengeteg maradandó élménnyel és értékes tapasztalattal tértem haza. A DUE nagyon életközeli – sokat tanultam és fejlődtem, különösen élveztem, hogy több hangjátékot is készítettünk, ezekből rendkívül lelkesen vettem ki a részem. Később táborvezetőségi tagként is részt vettem az egyesület életében, több, mint tíz évig csoportvezetőként segítettem a tábori munkát. Ez idő alatt különleges embert megismertem, akikkel – ha csak a Facebookon keresztül is – a mai napig tartom a kapcsolatot.
Mivel foglalkozol jelenleg? Segítségedre vannak mindennapjaidban azok a készségek és ismeretek, amelyekre a DUE tanított?
Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen dolgozom, ahol közel húsz éve külsős előadóként tanítok a jogi karon, és nap mint nap kamatoztatom azt, amit a DUE-tól kaptam. Úgy gondolom, a kommunikációs készség az élet valamennyi területén nélkülözhetetlen. Legyen szó kisebb közösségről, vagy egy előadónyi tömegről, az embert meghatározza, miként szólal meg, hogyan ad elő. Én gyakran szólalok fel kisebb-nagyobb nyilvánosság előtt, akár a média számára, és a DUE-nak hála nem idegen számomra kamera előtt természetesen mozogni, mikrofonba beszélni, ami pedig a legfontosabb: csapatban dolgozni, együttműködni más emberekkel, és közösen alkotni valami értékeset. Ezek egytől egyig olyan készségek, amelyeket a táborok alatt elsajátítottam, és kamatoztatom őket a nagybetűs életben is!
Fel tudnál idézni olyan tábori pillanatot, ami a mai napig megmosolyogtat?
Élénken emlékszem első tábori emlékeim egyikére, amikor épp az újságírás alapjairól volt szó. Készült egy hírműsor, amelyben a következő mondat hangzott el egy eltűnt ékszerrel kapcsolatban: „Balázs Géza visszaadta a nyakláncot.” Persze mindenki örült annak, hogy a nyaklánc előkerült, később azonban elkezdtünk arról beszélgetni, hogy a hír a rádión keresztül úgy hangzott, mintha a nyakláncot Balázs Géza tulajdonította volna el. Célszerűbb lett volna más szót kellett volna használni a „visszaadta” helyett, ugyanis az állítás így megtévesztően hangzik, annak ellenére, hogy nem ártó szándékkal íródott. Ez az incidens rávilágított arra, hogy a kommunikációban rendkívül könnyű érzékeny különbségeket találni aközött, ahogy a feladó és befogadó érti az üzenetet.
Mit tanácsolnál a fiatal DUE-soknak, a jövő újságíróinak?
Bár tudomásom szerint hiteles forrása nincsen, de Deák Ferencnek tulajdonítják azt a mondatot, miszerint „Ha tőlem függene, a sajtótörvénynek csak egy paragrafusa volna: hazudni nem szabad.” Ha valaki médiával foglalkozik, akkor szerintem ez a legfontosabb alapelvek egyike. Ez volt az első médiatáborom idején, 1992-ben is, amikor – idősebbek emlékezhetnek rá – a „csúsztatás” fogalma volt az a slágertéma, amin ugyanúgy lehetett vitatkozni, mint ma, 2019-ben, a fake news-zal kapcsolatos kérdéseken. Úgy gondolom teljesen mindegy, hogy az ember közszolgálatban, kereskedelmi vagy civil szférában, újságíróként, bloggerként vagy influencerként foglalkozik a médiával, a tartalom valóságáért, hitelességéért, megbízhatóságáért felelősséggel tartozik. Ezt a felelősséget mindannyiunknak komolyan kell vennie!
(Bezzeg Hanna)
