Sosem szerettem igazán Pán Péter történetét. Őszintén nem értettem, miért nem akar a kisfiú felnőni, miért nem vágyik arra, hogy teljesen önálló lehessen, s ezentúl saját magára vigyázhasson. Persze Sohaországban ezt megteheti, de az mégiscsak más… Most, hogy itt állok egy jelentős életszakasz küszöbén, egyre jobban kezdem érteni ezt az egészet.
Nemrégiben kezembe került egy érdekes írás, amelyben a generációnkat érintő változásokat próbálták szépen sorra venni. Pontosabban azt állította a cikk, hogy már-már eltűnni látszanak a generációk közötti különbségek.
Nem tud vagy nem akar elköltözni?
Az írásban a nálunk idősebbekre, a harminc év feletti korosztályra fókuszáltak, akik közül valóban egyre többen élnek hasonló életstílusban, mint a huszonévesek. Ez pedig korábban nem volt jellemző, hiszen éles határvonal húzódott a felnőttkor küszöbénél. Fontos megkülönböztetni azonban azt, hogy a fiatal nem tud, vagy nem akar elköltözni otthonról.
Gondoljunk csak arra, hogy egy egyetemi hallgató képzése végén releváns munkatapasztalattal és megfelelő financiális háttérrel aligha rendelkezik. Ebből kifolyólag tehát nem a saját lakás, sokkal inkább a tökéletes állás megtalálása élvez prioritást. Ha pedig meg is van az adott munka, egyre jellemzőbb, hogy hamarabb unjuk azt meg, minthogy a próbaidő letelne. Több cikk jelent meg, amelyben azt írják, a mai fiatalok már három hónap alatt képesek kiégni egy-egy adott pozícióban. Így gyakran járnak munkahelyről munkahelyre, vezető beosztást pedig szinte nem is vállalnak — hiszen a nagy felelősséggel járó helyeket nehezebb otthagyni.
A maximalista generáció
Eképpen valóban az egyik legkézenfekvőbb lehetőségnek tűnik a szülői házban maradni. A 19-29 éves városi fiatalok több mint 60 százaléka él szüleivel közös háztartásban, ugyanezen korosztály ötöde él albérletben. Sokak számára az albérletbe költözés az életszínvonal romlását eredményezi — ezt pedig sok fiatal nem akarja meglépni. Maximalista generáció vagyunk, hiszen a globalizáció hatására annyi mindent látunk a világból, olyan mértékben tisztában vagyunk azzal, hogyan élhetnénk, hogy nem elégszünk meg a kevéssel. Természetesen felfogás kérdése, hogy jól van-e ez így: folyamatosan várakozni valami jobbra, s nem igazán tenni érte, vagy elindulni a rosszabb felé és megszenvedni a jóért.
A „mamahotelben” lakó fiatalok munkaképes személyek, akik már nem tanulnak, de még nem is dolgoznak. Leginkább a szüleiktől kapnak támogatást, s élvezik a szülői ház nyújtotta biztonságot és lehetőségeket. Ezek a fiatal felnőttek felnőttként élnek, de gyermekstátuszban.
Veszélyes lehet, ha valaki szülei mellett beleragad a gyermekszerepbe. Ugyanis minél később kezdi meg valaki felnőtt identitása kialakítását, annál nehezebb dolga lesz. Annál nehezebben lesz képes a stabil elköteleződésre, az alkalmazkodás is problémákat okozhat a későbbiekben is. Ez megnyilvánulhat az említett folyamatos munkahely-váltogatással, a párválasztás és gyermekvállalás kitolódásával.
De hiába élünk a jelenség közepén, és hiába nem tudjuk igazán, mi is lehet a végkimenetel: Pán Péter előbb-utóbb felnő.
(Mayer Kata, Pesti Bölcsész, ELTE BTK, Budapest)
