A Rákosi-korszak alatt még kivárt, majd az ’56-os forradalom után kezdett csak publikálni Szakonyi Károly Kossuth-díjas író. Kilencven éves, és még ma is folyamatosan alkot, állítja, hogy az írást nem lehet csak úgy abbahagyni. Míg korábban a világjárás és a tapasztalatszerzés, ma már az emlékezés vezeti a tollát. Pályája kezdetéről, az írásról és sikerei színteréről, a színházról beszélgettünk vele.
Mikor kezdett el önben motoszkálni az a gondolat, hogy író szeretne lenni?
Az én fiatalságomkor éltek nagy írók, Móricz Zsigmond, Kosztolányi. Emiatt őket nagyon korán olvastam fiatalként. Érdekelni kezdett az írás, felismertem, hogy nem csak a történet érdekel, hanem mindig azt néztem, hogy hogyan jön létre egy történet, hogy írnak az írók, mi a módszerük, mit látnak meg a világból. Így magam is elég korán, tizenhat éves koromban már írtam olyan novellát, amit később megjelentettem. Igazából viszont akkor alakul ki az írólét, amikor az alkotásra való vágy után az embernek élményei támadnak, mert a prózához tapasztalat kell és érvényes világlátás, hogy ki tudja magát fejezni, legyen miről beszélnie.
Ha a végignézzük az életútját, volt katona, segédmunkás, raktáros, kocsikísérő, betegellenőr, rézkarcügynök. De hogyan kezdődött az írói karrierje?
Ez tulajdonképpen önmagam keresése volt, és a kor, az ’50-es évek is befolyásolták a történetét, mert nem csinálhatott az ember akármit akkoriban. Dolgoznom, pénzt keresnem kellett, de nem akartam valamilyen szakmában elmélyülni, mert készültem a publikálásra. Írtam, csak nem jelentek meg a műveim, mert egyáltalán nem szerettem volna kapcsolódni a közélettel, nekem az elveimmel nagyon ellentétes korszak volt. ’54 után már enyhült ez, kezdtem kicsit én is jobban közelíteni az irodalmi élethez. De inkább az 1956-os forradalom hatására küldtem írásokat szerkesztőségekbe, mert akkor megváltozott az élet. Ki kellett várnom, hogy a társadalmi helyzet olyan legyen, hogy nyugodt lélekkel írhassak. Tudtam, hogy ez lesz a hivatásom, és a többi csak kenyérkereset volt, de nagyon fontos élményszerzés is. Mai napig hálás vagyok, hogy a sors úgy hozta, hogy sokfelé jártam emiatt. Ez segítette azt, hogy a világot jobban áttekinthessem.
Hogyan került kapcsolatba a színház világával?
Mikor az első novellás kötetem, a Középütt vannak a felhők című megjelent, akkor egy könyvnapon a Nemzeti Színháznál dedikáltam a művészbejárónál, és találkoztam a színház fődramaturgjával. Ő szólított meg, hogy olvasta a novellákat, és beszélgetne velem arról, hogy írnék-e darabot. Majd az a szerencse ért, hogy a Nemzeti Színházba kerülhettem ösztöndíjas dramaturgként az ő inspirációjára, és tulajdonképpen ott kezdtem el a pályát. Megírtam az Életem, Zsóka!-t, aminek neves szereposztása volt.
Jelenleg min dolgozik?
Csinálom a Lyukasóra című folyóiratot, mindig írok bele egy vezércikket meg egy-két dolgot. Az Új Írást, ami régen egy nagy folyóirat volt, majd megszűnt, azt mi most nemrégiben fölújítottuk online Farkas László barátommal, és ide írok minden számba.
Az írást azt nem lehet abbahagyni, serkenti is az embert. Nemrégiben a vírus általi bezártságban írtam egy kisregényt, „A csend napjait”, ami nemrég jelent meg, ez volt a legutóbbi hosszú írásom, de novellákat, karcolatokat, emlékezéseket folyamatosan írok.
Az írás kortalan, de mégis mi ad önnek erőt, hogy kilencven évesen is ilyen aktív legyen?
Ha az embernek ilyen hivatása van, mint az írás, az nem múlhat el, legfeljebb nincs olyan sokrétű világjárás, tapasztalatszerzés, mint korábban. Inkább az emlékezés serkent már írásra. Valószínűleg lélek dolga, hálistennek bírom szellemileg és fizikailag, és amíg az agy megköveteli azt, hogy amit az emlékezés felhoz, azt rögzítsem, addig mindig fogok írni.
(Bihari Bernadett Luca, Velek Domonkos)
