1960, Közép-Amerika, Guatemala. Az állam ellen fellázadtak a bal oldali csoportok. Mint sok helyen, a gond itt is a szegény réteg elnyomása, a földbirtoklás kérdése volt. A United Fruit Company gigavállalatnak átengedtek 200.000 hektárnyi földet, melyet ott élő őslakosoktól sajátítottak ki, befagyasztották a mezőgazdaságban dolgozók bérét, azért, hogy a cég tudja növelni profilját, amiből persze az akkori diktátor, Jorge Ubico is részesült. A 36 évig tartó polgárháború során az uralkodói rendszer katonái több mint 200.000 embert öltek meg, legtöbbüket a bal oldaliak szövetségeseiből, a Majákból. Körülbelül 45.000 ember tűnt el, mint a kámfor Guatemalavárosban és környékén. Köztük volt Alaíde Foppa, költő, kritikus, tanár, feminista és bal oldali.
Aleída 1914-ben, Barcelonában született, édesanyja guatemalai zongoraművész, apja pedig argentin-olasz diplomata volt. A világot járva nőtt fel, lakott Belgiumban, Franciaországban és Olaszországban is. Utóbbiban végezte el tanulmányait, ahol meg is tanult folyékonyan beszélni olaszul, pár évig pedig fordítóként dolgozott ott.
Az 1940-es években szerezte meg guatemalai állampolgárságát, hozzáment Alfonso Solórzano-hoz, egy guatemalai bal oldalihoz. Aleída egy helyi egyetem bölcsészettudományi karán tanított abban az időben, illetve alapítója volt a város Olasz Kultúrintézetének is. Minden jól ment egészen 1954-ig, mikor is az akkori miniszterelnök, Jacobo Árbenz hatalma megbukott, nekik pedig menekülniük kellett. Útjuk egészen Mexikóig tartott, ott születtek később gyermekeik, Mario, Juan Pablo, Silvia és Laura. Aleída nem tagadta meg magát: olaszt tanított egy mexikói egyetemen, egy Latin-amerikai egyetemen pedig elindította a valaha volt legelső kurzust, ami a nők szociológiájával foglalkozott. Cikkeket, kritikákat jelentetett meg helyi újságokban, legtöbb versét Mexikóvárosban írta.
30 év elteltével elindított egy rádióműsort Foro de la Mujer (Nők fóruma) címmel. Beszélt az egyenlőtlenségről Mexikóvárosban, a nők életéről, az erőszakról és hogy azt hogyan kéne globális problémának, mintsem tabunak kezelni. ’75-ben Margarita García Flores-zel együttműködve hozták létre a Fem magazint, hogy nők szempontjából is alaposan kivesézzenek egyes problémákat. Aleída saját pénzéből tartotta fent a magazint, viszont segítségül több mexikói újságíró és értelmiségi is támogatta a lapot anyagilag. Aleída folyamatos résztvevője volt az Amnesty International civil szervezet – mely az emberi jogokért és az igazságért harcol -, illetve az International Association of Women Against Repression rendezvényein. Azoknak az értelmiségieknek csoportjába tartozott, akik rájöttek a guatemalai rendszer valódi énjére: az emberi jogok nem számítanak. Az 1960-as években felkerült neve egy hivatalos listára, “a rend felforgatói” címszó alá, melyet a guatemalai antikommunista szervezet publikált. A listán lévő emberek gyakran nem élték meg a másnapot.
Mikor férjét elütötték, Aleída anyja hívására visszatért Guatemalába, hogy meglátogassa édesanyját, illetve újraérvényesítse útlevelét. Ki gondolta volna, hogy többet már nem lesz rá szüksége? Aleídát utolsó nap sofőrje, Leocadio Axtún Chiroy vitte el a reptérre, hogy hazautazhasson. Sosem érkezett haza. Előző kapcsolatából megmaradt legidősebb fia, Julio akkoriban Mexikóvárosban élt. Délután kapta a telefont nagymamájától: a sofőr nem tért vissza. Julio tudta – utólag mesélve -, hogy sosem látja újra édesanyját.
Így is volt, Aleída sosem került elő. Nem találtak holttestet, semmi meggyőző nyomot arról, hogy meghalt. A nő, az autó és a sofőr eltűntek, mint szürke szamár a ködben. Abban az időben, mikor a diktátori jobb oldal volt hatalmon, a gyilkolások és eltűnések mind titokban történtek: egész falvak tűntek el, felégették a házakat, az embereket lemészárolták vagy szimplán eltűntették, „kitörölték” őket a mindennapokból (nem csak az éj leple alatt, akár fényes nappal is). Olykor jól ismert aktivistákat, újságírókat, olykor pedig szerencsétlen, valakivel csupán véletlen összetévesztett embereket. Aleída 1980 körül köztük volt. Azt mondják, azért tért vissza Guatemalába, hogy a helyi gerilla hadtest szolgálatába álljon. Újságok cikkeiben azt közölték, hogy elfogták, megverték és elvitték, de a megtorlástól félő tanúk nem mernek előlépni.
1996-ban véget ért a polgárháború. Az emberek igazságot akartak szolgáltatni hallottaiknak, akik holttesteit szépen lassan el kezdték felfedezni tömegsírokban. Aleída legidősebb fia, Julio és húga minden erejüket bevetve próbálták felkutatni anyjukat, hisz tudták, ha életben van, napjai, órái lehetnek csak hátra. Viszont sajnos december 20-a volt, az ünnepek már javában elkezdődtek, a kormány és az emberi jogok hivatalai mind be voltak zárva. Mire végre egyeztetni tudtak volna időpontot, napokat vesztettek. Mikor a többi rokon, barát tudomására jutott a hír, szervezkedésbe fogtak. Amerikában és Franciaországban is próbálkoztak Aleída gyermekei segítséget kérni, hogy nyomást gyakorolhassanak a guatemalai kormányra. A család barátai leveleket írtak a kormánynak címezve, követelve az ügy kivizsgálását. A mexikói miniszterelnök engedélyt adott a családnak, hogy Guatemalába utazhasson és utána járjon a dolgoknak. Már indulóban voltak, mikor egy fenyegető üzenet érkezett a guatemalai kormánytól. Otthon maradtak. Úgy gondolták, nem éri meg kockáztatni az egész család életét, édesanyjuk valószínűleg már úgyis halott (a döntés mellett szólt a tény, hogy kevesen tértek vissza eltűnésük után). Egyetlen egy megerősítetlen jelentésről hallottak, egyenesen Aleída egyik gyermekétől, Mariotól, aki akkoriban a gerilla szerveződésekhez csatlakozott testvéreivel. A jelentésben az állt, hogy eltűnése napján az akkori miniszterelnök emberei elfogták édesanyját és még aznap megölték. A jelentés sosem lett megerősítve. Sokáig próbálkoztak ezután, de egy olyan országban, ahol minden a legmélyebb titokban zajlott, nehezen lehetett bármit is kideríteni. Anyjuk eltűnése örökké a történelem bugyraiban maradt, feltáratlanul. 2014-ben dokumentumfilm készült Foppa életéről.
Egy nő és még több ezer ember, akik saját jogaikért küzdöttek. Számtalan ilyen eseményről olvashatunk a történelem könyvek lapjain, sőt, a mostani világban is valami ilyesmi zajlik. Elnyomás. Reménytelennek tűnő küzdelmek ezek, de hittél már valamiben ennyire, egészen a szíved mélyén? Harcolni olyan dolgokért, amik megváltoztathatják egy egész generációnyi ember helyzetét szerintem felbecsülhetetlen.
Cikkem az emberi jogok világnapja alkalmából készült.
(Vincze-Hajnal Blanka)
Források, képek és bővebb információk az alábbi linkeken találhatóak:
