Ha a jazzre gondolunk, szinte mindenkinek egyből a szaxofon jut eszébe. Ugyan a műfaj kezdetekor még más szólóhangszerek domináltak, a fa- és rézfúvós hangzást vegyítő szaxofon idővel emblematikus elemévé, már-már szinonimájává vált a jazznek. A műfaj legnagyobb nevei is sokan ezen a hangszeren futottak be: Charlie Parker, John Coltrane, Paul Desmond és Yusef Lateef is.
Yusef azonban egy igazi multiinstrumentalista volt, több, mint tíz hangszeren játszott. Először szaxofonozni tanult, később a Wayne-i Konzervatóriumban fuvolázott, de az egzotikus fúvósok is nagyon vonzották. Az 1957-ben kiadott Prayer to the East albumától kezdve pedig célja, már-már hivatása lett a keleti hangzások és hatások elegyítése a hagyományos jazzel. Ennek a folyamatnak talán legkiemelkedőbb és legtöbbre tartott darabja az 1962-ben megjelent Eastern Sounds.
Az album már az első, The Plum Blossom névre keresztelt dalával felrúgja a hallgatók elvárásait. A számban Lateef egy, még zeneszeretők által sem gyakran ismert hszün elnevezésű kínai gömbfuvolán játszik. Ezt a hangszert úgy kell elképzelni, mint egy körtemuzsikát, és a terjedelme is csupán öt hang. Ha ez nem lenne elég meglepő, a basszuson Earnie Farrow rabab-on, egy afgán népi hangszeren kíséri. A keleti hangszerek harmóniája a zongorával egy multikulturális, meditatív hangzást teremt, ezzel egy igen egyedi atmoszférát és irányt meghatározva az albumnak.
Az album közepén található Lateef leghíresebb darabja, a Love Theme From Spartacus. Ez a Stanley Kubrick által rendezett 1960-as Spartacus című film egy témájának a feldolgozása. A filmben a dal zenekari hangszereléssel csendül fel Spartacus monológja közben.
A második filmdal feldolgozás a Love Theme From The Robe, is egy monumentális történelmi eposzt vesz alapul. A Palást egy Jézus kereszthalálát segítő római tisztről szól, akit emiatt először bűntudat gyötör, majd megtér és mártírhalált hal. A filmválasztás azért különösképp érdekes, mert Yusef az iszlám vallás egy Indiában igen népszerű ahmadijja ágazatának volt hívője. Mindezek ellenére a zenész célja az lehetett, hogy a keleti és amerikai kultúra ötvözése mellett a keresztény kultúrkör mítoszaiból is emeljen be elemeket a zenéjébe.
A zárószámban csúcsosodik ki a lemez keletiessége. A Three Faces of Balal, egy indiai városról kapta a nevét, és az egyedi dobjátéktól, a basszuson visszatérő rababbtól és a fuvola enyhe szurkálásaitól tényleg úgy érezheti a hallgató, mintha egy keleti piacon sétálna.
Ezt az újnak mondható, egyedi kulturális hatást alkotó zenét azonban nehéz egy műfajba bekategorizálni. Robert E. Brown, az elismert népzenekutató, a „világzene” kifejezés megalkotója szerint Lateef volt az első, akinek a dalait igazán világzenének nevezhetjük, hiszen átlépte kultúráknak, stílusoknak és műfajoknak a határait is. Lateef magát nem is jazz-zenésznek tartotta, a saját munkásságára úgy hivatkozott, mint aki „Autofizio-pszihés” zenét csinál. Olyat, ami egyszerre az ember szellemi, fizikai és lelki énjének harmóniája, egyszerűbben: szívből jövő zene. Ez az eszme pedig átjárja a lemezt és Yusef Lateef egész karrierjét.
(Moskovits Bence, Eötvös József Gimnázium, Budapest, Az év diákjságírója, középiskola, 3. helyezett)
