„Az a legfontosabb, hogy az ember megtalálja saját magát, és a saját útját. A többi majd kialakul.” – nyilatkozta a DUE-nak Bánsági Ildikó, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Ország szerte híres színésznő, jelenleg a Nemzeti Színházban játszik.
Mikor döntött úgy, hogy színésznő szeretne lenni?
Gimnazista koromban a felvételi jelentkezés leadásának előestéjén, nagyjából 10 óra körül. Mikor lekapcsoltuk a lámpát, végig folyt egy izzadságcsepp a hátamon, hogy „Jézus Mária, én színésznő szeretnék lenni!”. Persze előtte sok-sok előzménye volt ennek a döntésnek, csak nem tudatos. Kicsi korom óta mindig szerepeltem, először a szomszéd lányokkal játszottunk, én voltam a királylány, és ők varrták nekem papírból a palástot. Aztán általános iskolában volt egy osztályfőnöknőm, a Mimi néni, aki csinált színjátszó szakkört, ahol eleinte én voltam a harmadik legkisebb sárkány, de azt mondta tehetséges vagyok – nem is teljesen értettem, hogy miért gondolja így, hiszen rajtam volt egy nagy sárkányfej, és három mondatom volt összesen – és maradjak ilyen. Aztán én lettem a főboszorkány, meg a főtündér. De ez csak olyan játék volt, bár a gimnáziumban folytatódott. Csináltunk Shakespeare-estet, játszottam Kleopátrát, Júliát, meg szerepeltem az iskolai műsorokban is.
Volt, illetve van példaképe, akire hasonlítani szeretne, vagy aki motiválja?
Külön példaképem sosem volt, viszont nagyon sokan voltak körülöttem, akikre felnéztem. Ruttkai Évát különösen szerettem színésznőként, illetve a világot is, amit képviselt. Varázslatos volt. De mondhatnám Tőröcsik Marit vagy Váradi Hédit is.
Miről álmodott fiatal korában?
Közép-Európa legjobb színésznője szerettem volna lenni. Persze ez gyerekes vágy volt, a határok zárva voltak. Aztán amint megnyíltak, és hívtak külföldre szerepelni, akkor már más cél lebegett a szemem előtt. Igazából magyar színésznő akartam lenni, és ez nagyon motivált engem. Úgy éreztem itt kell elérnem valamit, a saját nyelvemen.
Volt olyan pillanat az élete során, amikor elbizonytalanodott a munkáját illetően?
Mondhatni állandóan megtörténik. De ezért izgalmas a színészet. Egy rossz próba után az embernek még az élettől is elmegy a kedve. Vagy egy rossz előadás után, amikor nem jön össze semmi, akkor úgy érzi, hogy vége. Mert sajnos van ilyen, nem minden sikerülhet tökéletesen. Ilyenkor én is padlóra kerülök. Megpróbálom felidézni az eddig elért sikereimet, végig veszem, hogy „azért ezt meg ezt megcsináltam, és ez sem volt annyira rossz”. Így lassan-lassan, néhány nap alatt visszanyerem a hitemet. Bár egy „Jaj de jó, hogy látom!” mosoly is rengeteget segíthet. Persze ez mindenkinél máshogy van, az sem mindegy, hogy kinek mekkora a fájdalom küszöbe.
Gyakran szerepel a televízióban, de a színház állandó tagja is. Esetleg valamelyik közelebb áll a szívéhez?
Nem, mindkettőt egyformán szeretem. Ha nincs film, akkor „Jaj, mikor jön végre egy film?”, ha pedig nincs színház, akkor „ Jaj, mikor jön végre egy színházi előadás?”. De a szinkronizálást is a mai napig szerelemből csinálom.
Bogdán Noémi
