Minden ember kerülhet olyan helyzetbe, ahol segítséget kellene nyújtania, vagy neki kellene segítség. Ilyen szituáció megeshet az utcán, a munkában. Sajnos sokan nem tudnak ilyen esetben mit tenni, csak elmennek egy rosszul lévő ember mellett. Bár a jogosítvány megszerzéséhez meg kell tanulni az elsősegélynyújtás alapjait, ez a tudás, ha valaki nem gyakorolja, hamar elkopik. Arról nem is beszélve, hogy az elmélet és a gyakorlat eltérhet egymástól.
Az, hogy valaki nem megy oda, megszokott, mivel sokan félnek a sérült / rosszul lévő ember reakciójától, de ez a legrosszabb döntés. Például, ha a buszmegállóban fekszik valaki, csak érdemes megkérdezni tőle, hogy jól van-e. De létezik olyan helyzet is, hogy úgy ítéljük meg, hogy odamenni veszélyes lenne. Például azért, mert az úttest közepén fekszik az illető, vagy mert valamilyen tudatmódosító szer miatt kiszámíthatatlanul viselkedik. Ilyenkor az a legjobb, ha nem megyünk oda, hanem előtte biztosítjuk a helyszínt (lehetőleg segítséggel). Ha ez nem lehetséges, akkor tényleg nincsen más, mint hogy segélyhívóval segítséget kérünk. Emiatt az elsősegélynyújtás legelső és legfontosabb lépése a biztonság megteremtése. Csak akkor segítsünk, ha az számunkra biztonságos.
Az eddigi tapasztalataim alapján a legtöbben egyből a mentőt hívását. Bármilyen helyzetben ehhez folyamodnak, lehet az egy kartörés, epilepsziás roham vagy hirtelen szívhalál, mindenki szerint a mentő jó megoldásnak bizonyul. Valószínűleg a mentők ezért (is) vannak ennyire leterhelve. A „felesleges” mentőhívás esetleg egy más, sokkal komolyabb esettől vesz el egy mentőautót. Persze sokszor megnyugvást jelent az, ha kijönnek a szakemberek, mégis jobb, ha mi magunk is rendelkezünk legalább egy olyan alaptudással, hogy mérlegelni tudjuk a mentőhívás szükségességét, és el tudjunk látni az apróbb sérüléseket. Egy kartörésnél például egy sál segítségével meg lehet tartani a sérült végtagot, és csak azután kell bemenni a kórházba röntgenre.
Természetesen vannak olyan helyzetek, ahol muszáj szakmai segítséget hívni. Ha például egy összeesett embert látunk, akinek nincs légzése, akkor segítségért kell kiáltani és mentőt kell hívni. A telefonos mentőirányító tudja, mit kell tennünk olyan szituációban is, ahol tehetetlenek vagyunk, de szerintem mégis az a legjobb, ha mi is tudjuk, mit kell tenni (vagy éppenséggel azt, hogy mit nem lehet tenni). Természetesen ez nem azt jelenti, hogy képzett orvosoknak kell lennünk, és mindent jobban kell tudnunk, mint a szakmabelieknek. Sőt! Hallgassunk rájuk, csak segítsük a munkájukat. Sok önkéntes szervezet tart rendszeresen elsősegély-képzéseket, és ezek nagyon hasznosak lehetnek mindenki számára.
Ahhoz, hogy az emberek közt is elterjedjen az elsősegélynyújtás fontossága, jó lenne, hogy az Országos Mentőszolgálat kampányairól mindenki értesülne. Az OMSz egyik fontos kampánya szólt az ÉletMentő nevű telefonos alkalmazásról, ami bármilyen vész esetén tud mentőt hívni, és tudja, hogy hol van a legközelebbi segítő pont és defibrillátor. Ennek online is utána lehet olvasni az elsosegely.hu oldalon.
Nálunk az iskolában szakkörként van lehetőség elsősegély tanulására. Az első évben (kezdő szinten) rakjuk le az alapokat, majd évente egyre feljebb kerülünk (haladó és utána prémium csoportba). Én ebben a tanévben kezdtem el tanulni, és nagyon örülök, hogy elkezdtem ezt a szakkört. Az elsősegély megtanulása nagyon fontos, ezt én a saját bőrömön tapasztaltam meg.
Egyszer társaságban buszoztunk, amikor hallottuk, hogy a busz hátuljából kiabálni kezdek, hogy valaki rosszul lett. A csoportból hárman tanultunk elsősegélyt, így egymásra néztünk, majd odamentünk. Megláttuk a busz ülésén rángatózó embert. Először elkiáltottuk magunkat, hogy mindenki menjen odébb, és szálljon le, ha tud. Egyikünk hívta a mentőt, de a hívás közben lefagyott, így a kezembe került a 112-es segélyhívóval kicsöngő telefon. Szóltam a többieknek, hogy a rángatózó nő mellett lévő kisgyereket vegyék ki az ülésről, mivel be volt szorítva. Láttuk, hogy a nőt (valószínűleg) a saját lánya fogta le. Szóltunk neki, hogy engedje el, és csak a fejére vigyázzon, hogy azt ne verje be, de sajnos nem értettek magyarul, így a nő lefogva maradt. A buszsofőr ekkortájt érkezett meg a busz végébe, és a rosszul levő nőnek cukrot szeretett volna adni. Nekünk kellett elmondani neki, hogy epilepsziás rohama van a hölgynek, és hogy etetni-itatni nem lehet. A roham elmúlása után a nő elájult, és majdnem egy percig nem volt magánál. Miután a nő 20 perc után teljesen jól lett és magához tért, el szeretett volna menni, de megvártuk a mentőket.
Egy másik esetnél egy részeg férfi a földön feküdt. Már álltak körülötte, mire odaértem, de senki se mert / tudott vele kommunikálni. Odamentem hozzá, és megkérdeztem, mi a baja és hogy mi történt. Természetesen volt bennem félelem. Egyedül lehet, hogy oda se mertem volna menni, de miután a férfi, amit tudott, elmondott, sokkal könnyebb volt a dolgunk. Bár a mentő már rég ki lett hívva, a várakozási időt csak az tudta meggyorsítani, amikor a férfi erős mellkasszúrásra panaszkodott. A mentősök egy utcán fekvő emberhez (akiről nem tudni semmit) nem mennek ki gyorsan, mivel az is lehet, hogy csak alszik. Viszont ha nem eszméletlen, és tudunk vele beszélni, akkor a segítség kiérkezésének lehetősége is nagyobb lesz. Amikor már a szívpanaszokkal küzdő férfihez hívtuk újra a mentőt, az autó tíz percen belül megérkezett. A két mentős, amikor kiszállt és felmérte a helyzetet, látszott az arcukon, hogy ez csak egy szokásos napi rutin esetnek minősül. Mindenkinek tisztában kell lennie azzal, hogy ezeken az embereken múlik az életünk. Segítsünk nekik úgy, ahogy tudunk. Akár laikusok vagyunk, akár nem, segíteni sosem baj. Könnyítsük meg a leterhelt egészségügyben dolgozók dolgát!
Varga Adél, Alternatív Közgazdasági Gimnázium, Budapest – Az év diákújságírója, középiskola, dicséret
