Egyik ősszel egy önkénteskedés alkalmával találkoztunk először. Rögtön szimpatikus volt a személyisége, mert segítőkész volt, mindenkivel kedves. Ő Barabás Évi, aki az SOS Gyermekfalvak jótékonysági nagykövete volt, műsorvezető.
Vidéki televíziósként jelentkeztél a Riporter kerestetik című versenyre, és megnyerted. Erre készültél valahogyan?
Úgy készültem erre, hogy akkor én már 25 évesnél idősebb voltam, azt mondtam, adok magamnak egy utolsó lehetőséget, hogy esetleg a „nagy tévében” még tudok dolgozni. Nekem ez nagy vágyam volt. Amikor feljöttem Budapestre egy tévés suliba, a tanáraim beneveztek a Riporter kerestetikbe. Úgy készültünk, hogy minden héten végignéztük, mi történt a műsorban, elemeztük a feladatokat. Az előtte való életem készülés volt erre. Azt szokták mondani, milyen szerencsés az ember. Nekem az volt a szerencsém, hogy akkor és ott arra a feladatra készen álltam, és meg tudtam ragadni a lehetőséget. Szerintem ez a szerencse, amikor készen állsz arra, ha utolér a lehetőség, meg tudod ragadni.
Melyik műsort szereted a legjobban?
Nagyon szeretem a Portré című műsort. Izgalmas, hogy azzal az emberrel, akivel beszélgetsz, megtaláljátok-e a közös nevezőt, ki tud-e úgy nyílni, elmesél-e neked valami olyasmit, amit addig nem mesélt el másnak. Mindannyian kapuk vagyunk, megnyílunk a másik ember előtt valahogyan. A Reggeli műsort nagyon szerettem, mert ott színészekkel együtt lehetett úgy beszélgetni, mint most itt veled. Tulajdonképpen most a Fókuszból ismernek engem az emberek. Régen híradóztam, de tudatosan szerettem volna a hírműsorból kilépni, mert úgy éreztem, hogy a politika nekem túl sok. A Fókuszban pedig azt szeretem, hogy színes, mint az élet. Izgalmas, élő. Az a feladata, hogy szórakoztasson, informáljon, de úgy, hogy mindenki értse. Én nem szégyellem, hogy úgy próbálok fogalmazni, hogy megértse az is, aki csak nyolc osztályt végzett. Azt gondolom, ettől még lehet nagyon bölcs, és boldoggá tudja tenni a saját környezetét.
Mi az, amit igazán szeretsz a munkádban?
Szerintem a műsorvezetés, a tévézés olyan feladat – én így fordítom le magamnak –, mintha tanár vagy pap, vendéglős, orvos lennék, aki folyamatosan emberekkel foglalkozik. Szeretném azt hinni, hogy adok valamit azzal, amit mondok, ahogyan mondom, és ez fontos lehet másoknak.
Mesélnél nekem az SOS Gyermekfalu nagyköveteként átélt időszakról, az élményeidről?
Már nem vagyok az SOS Gyermekfalu nagykövete, de több mint tíz évig voltam. A Reggelinél dolgoztam, amikor megkerestek a Gyermekfalutól, hogy lesz nekik egy adománygyűjtő rendezvényük, látják, ahogyan én a Reggeliben beszélgetek a gyerekekkel, nekik tetszik az a természetesség, közvetlenség és kíváncsiság, ahogyan beszélgetek, és nagyon örülnének annak, ha azon a rendezvényen én lennék a műsorvezető. Elhatároztam, hogy elmegyek, megnézem, milyen ott az a gyerekfalu. Jártam Battonyán, Kecskeméten és Kőszegen is. Kecskemét után kérdezték meg tőlem, hogy nem akarom-e ezt hivatalosan csinálni. Az egész így indult, és én nagyon boldogan mentem. Úgy gondoltam, hogy szívesen beszélek helyettük, róluk, értük. Az évek alatt végiggondoltam, hogy ez elég fontos vállalás volt a részemről, és mindenki részéről, aki kinyitja a száját és valamilyen okból ismert, szól értük, hogy hé, emberek, ma Magyarországon huszonháromezer ember él a saját szülei nélkül. Biztos, hogy van minden gyermeknek egy nagy trauma a történetében. Közben szépen, lassan, keményen megfogalmazódott bennem az, hogy ezek a gyerekek senkinek sem fontosak. Ez egy nagyon kemény mondat szerintem. Azért, mert ha neked van anyukád, apukád, vagy nagymamád, vagy valaki, aki úgy érzi, hogy vér szerint fontos vagy neki, akkor te legalább annak az egy embernek fontos vagy, és az az egy ember biztos, hogy elmegy a világ végéig, ha te beteg leszel, vagy éhes vagy, akár elmegy lopni, de te nem fogsz éhezni. De azért a gyerekért, akinek nincsen anyukája, apukája, nagymamája, senkije, ki az, aki úgy érzi, hogy olyan fontos, hogy elmegy a világ végére? Én azt gondoltam, hogy nekem fontosak ezek a gyerekek, hogy beszélni kell róluk, és mindannyiunknak együtt kell elmenni a világ végére. Nekem ez akkor egy abszolút fontos ügyemmé vált, és tizenvalahány évig voltam az SOS Gyerekfalunál nagykövet.
Ezek mellett mi az, ami valóban kikapcsol a magánéletedben?
A kutyázás. Hugo már 15 éves. Gyerekkorom óta vágytam arra, hogy legyen kutyám. Szeretek kertészkedni, olvasni és sütni is. Szeretnék még egy nagy kertet, amiben saját magam termelem meg a zöldséget, a gyümölcsöt. Úgy, ahogyan gyermekkoromban volt.
Van valamilyen terved a jövőre nézve?
Van. A kutyákkal kapcsolatos, és a beszélgetésben szó volt a segítésről. Ezt a kettőt szeretném összekapcsolni. A segítőket, a kutyákat jobban megmutatni.
(Zilahi Petra, Az év diákújságírója, általános iskola, 1. helyezett)
