Számos magyar sikernek örülhettünk a 2024-es nyári olimpián. Rengeteg szép eredmény, szépen csillogó érmek és világrekordok köthetők a magyar sportolók nevéhez, többek között a 24 esztendős Gulyás Michelle öttusázóhoz is. A világrekordot jelentő eredménnyel olimpiai aranyat szerző Michelle civilben rendőr főhadnagy, valamint egyetemre jár, így az életben több komoly területen is helyt kell állnia a mindennapokban.
Sokáig úgy tűnt, hogy nem is lehetsz ott a 2024-es párizsi olimpián, de végül a MÖSZ döntésének köszönhetően te utazhattál ki. Hogyan emlékszel vissza az olimpiát megelőző időszakra, amikor még kételyek között lebegett a szereplésed?
Az olimpiát megelőző időszak nagyon nehéz volt számomra, mert hiába teljesítettem remekül, stabilan éveken keresztül, azon az egy versenyen, ami a kiválasztásnál valójában számított (világbajnokság) a ló nem volt hajlandó együttműködni, és emiatt esélyem sem volt a jó szereplésre. A döntési folyamat, hogy ki képviselheti hazánkat az olimpián, elég hosszúra nyúlt, és emiatt folyamatos bizonytalanságban voltam, hogy a hazai rendezésű Európa Bajnokságon vagy az olimpián indulhatok. Ez jelentős lelki terhet tett rám, amely megnehezítette a felkészülést. Ennek ellenére teljes erőbedobással készültem és bíztam benne, hogy a szövetség helyes döntést fog hozni, amit az eredmények azóta igazoltak.
A döntőben a sikeres lövészet után még várt rád egy 600 méteres futás. Ekkor már hatalmas előnyöd volt, tudhattad, hogy meglesz az olimpiai bajnoki cím. Mi játszódott le a futás alatt a fejedben, illetve mikor realizáltad, hogy elérted azt a célt, amiért oly keményen dolgoztál?
Az utolsó lövészet után azért bíztam benne, hogy innen már nem tud utolérni senki, ezért nyomtam is a futást, hogy nyomomba se érjenek. De csak amikor a ráfordultam a célegyenesre, akkor lehettem biztos benne, hogy megnyerem az olimpiát. Nagyon sok érzés tört a felszínre az utolsó körben, átvillantak az agyamon az utóbbi hónapok nehézségei, a sok negatív kritika, a hosszú kemény munka, a sok ember, aki támogatott, és azok is, akik nem. Illetve, hogy végre bebizonyíthatom, hogy mindig is itt volt a helyem az olimpián, eddigi teljesítményemmel kiérdemeltem, és ezt egy aranyéremmel hálálhatom meg.
A versenyt követően láthattuk, hogy gratuláltak neked a mögötted végzők, illetve te is nekik, ami egy rendkívül sportszerű gesztus mindkét fél részéről. Milyen szerepet tölt be az életedben a „fair play” szelleme?
Az öttusa egy egyéni sport, de szoros kapcsolat van a versenyzők között, hiszen hasonló nehézségeken megyünk át. Sokat találkozunk edzőtáborokban, versenyeken és tagjai vagyunk a nagy öttusa családnak. Annak ellenére, hogy versenyzünk egymással és le szeretnénk győzni a másikat, tiszteljük egymásban a küzdő szellemet és tudjuk, hogy az egyik versenyen az egyik, a másik versenyen egy másik versenyző végez majd az élen. Így szerintem valóban a „fair play” szellemében versenyzünk egymással.
Milyen tanácsot adnál azon diákoknak, akik ugyancsak a rendőri hivatással kacérkodnak? Melyek a legfontosabb készségek ehhez a pályához?
A rendőri hivatás egy életforma, amelyben hazádat és a hétköznapi embereket szolgálod. Általánosságban hosszabb távú elkötelezettséget igényel, tehát szerintem nem ideális azoknak, akik szeretnek elkezdeni új dolgokat, de befejezni már nem annyira. Akit érdekel, olvasson utána, milyen területei vannak, mivel foglalkoznak és ehhez mire van szükség. Sokat segítenek a Nemzeti Közszolgálati Egyetem által biztosított képzési információk, illetve érdemes rokonokat, barátokat, ismerősöket – akik a hivatásos pályát választották – megkérdezni, milyennek találják, mit csinálnak, mit szeretnek és mit nem.
Ha az élet választás elé állítana és sajnálatos módon fel kellene adnod valamelyiket, a rendőri hivatás, vagy az öttusa mellett döntenél?
Ettől a választástól – a hivatásos pálya és versenysport között – tartottam az egyetem alatt, amikor végeztem, amikor elkezdtem dolgozni, amikor sikeres voltam a sportban és amikor kevésbé. Az élet valahogy úgy hozta, hogy a támogató közeg, ami körülvett (a rendőrség és az egyetem) tudta, mennyire fontos számomra mindkettő, és maximálisan támogattak abban, hogy tudjam ezeket párhuzamosan csinálni, és ne kelljen az egyiket a másikért feladni. Meggyőződésem, hogy a jövőben ez hasonlóan lesz, így egy jó ideig nem kell majd ezt a döntést meghoznom.
(Berki Dániel)
