Hogyan formálja egy alkotó látásmódját az utazás? Miként válhat a költészet egyszerre személyes reflexióvá és társadalmi üzenetté? Ocsovai Ferenc egy olyan ember, akinek életében a versírás és az utazás szorosan összefonódik. Mesélt arról, hogyan hatottak rá a különböző kultúrák, milyen szerepet tölt be számára a zene, és hogyan egyensúlyoz a folyamatos mozgás és a magánélet között. Kiderült az is, hogy szerinte a költészet képes-e még változást hozni a modern világban, és milyen tervei vannak a jövőre nézve, többek között egy készülő útikönyv formájában.
Mi az a pillanat vagy élmény, ami először költészetre ihletett?
Különösebben nem volt ilyen pillanat. A versek szeretete a családomban, ezáltal pedig az életemben mindig is jelen volt. Tizennégyévesen egyszer csak azon kaptam magam, hogy az unalmasabb iskolai tanórákon verseket írok, ami naplószerűen, az emlékeim lejegyzésével kezdődött. Talán a legnagyobb áttörést az jelentette, amikor Olaszországban, Velencében laktam, ami megadta a vágyott művészi szabadságot.
Hogyan hatottak az utazásaid a verseid hangulatára és témára?
Az útiélményeknek köszönhetően kinyílt előttem a világ, külföldön úgy éreztem, megvalósíthatom önmagam és gördülékenyebbé vált a versírás. Velence a művészetek egyik fővárosa, és itteni kalandjaim után született meg előbb az Oroszlán a ködben, majd a Huszonkét év zarándoklat című kötetem. Az utazás számomra egy eszköz az íráshoz.
Van-e olyan hely, ahova bármikor visszatérnél ihletért, és miért?
Sok ilyet tudnék sorolni, sok helyhez érzelmileg kötődöm, amik ihletet adnak, ilyen például Velence mellett Firenze, Rimini, Athén, Valencia, Maribor vagy Lengyelország, azon belül is Katowice, Poznan és Boroszló. Többre utalok közülük Varsótól Madridig című új kötetem borítóján.
Számodra a költészet inkább terápia, reflexió vagy közlés?
Nekem ez olyan, mint egy fotó, ami a pillanatot adja vissza. Persze ez talán sosem sikerül tökéletesre, de a verseimmel ebbe az irányba törekszem. Naplózás és terápia, amelynek során kiadhatom magamból mindazt, amit az útjaim során láttam vagy éreztem. A Covid-járvány és a karantén alatt elkezdtem közéleti kérdésekkel is foglalkozni, azokat kifejteni vagy pedig reagálni rájuk, ami Szalamandravér című negyedik kötetemben már tetten érhető. Tehát számomra az írás egyszerre közlés és terápia is.
Mi a legmeglepőbb dolog, amit valaha tanultál utazásaid során önmagadról?
Mint költő és mint ember egyaránt nagyon sokat tanultam és éltem át. Megtanultam, hogy olyan dolgokra is képes vagyok, amikről sosem gondoltam volna. Mint ember sokkal önállóbb és találékonyabb lettem. Nyelveket tanultam és megismerve az embereket rájöttem, hogy a nyelvi különbségek ellenére hasonló a gondolkodásunk és nem mindig a nyelv formálja az embert. Egyszerűen megtalált egy repülésélmény. Mint költő ugyanakkor megtanultam magam összetettebben kifejezni. Eloszlattam a kételyeimet, amiket magamról alkottam ezáltal még jobban kiteljesedett a költészetem.
Hogyan találod meg a harmóniát, a magánélet és a sok utazás között?
Elsősorban szakmai és tanulmányi utakon vettem részt. Sok ösztöndíjprogramról, így az Erasmusról és az ESC-ről is tudomást szereztem, de Lengyelországba például a Visegrád Alap ösztöndíjával jutottam el. Ezeknek a programoknak köszönhetően, mint a virág kibomló szirmai, úgy nyílt ki előttem a világ. Minden mindennek az oka és következménye volt, minél többet utaztam, annál több embert, kultúrát, lehetőséget ismertem meg. Az utazás és a magánélet egy idő után mondhatni összefonódott számomra.
Volt, hogy elgondolkodtál, hogy megéri-e?
Igen, volt. Nem csak sok helyen laktam, hanem sok helyen is kirándultam, és volt, hogy azt éreztem, ezzel lemaradok a korosztályomhoz képest, hogy nem kezdem el időben az életemet, de igazából azt hiszem, ezektől az utaktól csak még több lettem. Az önkéntes munkám során nagyon sokat tanultam az emberekről, az emberektől, még a gyerekektől is, amikor Csehországban, Ostravában önkénteskedtem a szaléziaknál. Lengyelország és Csehország mellett pedig Olaszországban is igazán otthonra leltem.
Mit érzel, amikor zenében fejezed ki azt, amit talán szavakkal nem tudsz?
A zene párhuzamosan fejlődött nálam a költészettel. Egyik ihleti a másikat. Amikor elfogy a szó, a dallamhoz nyúlok. A zene is jelen volt a családunkban, hiszen édesapám dobgitárjával indult az egész, amin sosem hittem volna, hogy megtanulok játszani, de elég eltökélt autodidakta voltam és végül sikerült. A rock és a könnyűzene mellett Velencében a barokk zene költői világa is magával ragadott és nagyon sok mindenben ihletett meg. Úgy tudnám megfogalmazni, hogy amikor elfogy az egyikhez a kreativitás, akkor jön a másik, így megelőzhetem a kiégést például.
Szerinted a költészet még mindig képes társadalmi változást hozni a mai modern világban és ha igen, hogyan?
Szerintem ez mindenképp attól függ, milyen messzire és hány emberhez jut el és hogy milyen mély a mondanivalója. Tapasztalataim szerint sokszor az van manapság, hogy egy-egy zene vagy vers a közönségnek csak egy „pillanatnyi szerelem”, és nem pedig mélyreható. Sokkal nagyobb örömöt okoz számomra az, ha csak egy emberre is, de tudok úgy hatni, hogy igazán sorsfordító lesz neki a művészetem. Szomorúnak tartom, hogy egy internetes infuencer sokszor több emberre hat, de mi írók, költők, zeneszerzők mindig próbálkozunk, hisz „a költő szerepe időtlen”.
Ha megalkotnád az életed művét, mi lenne az? Zenei mű, vers vagy színpadi alkotás?
Mindenképp egy hosszabb terjedelmű lírai mű lenne, a történetmesélésben ugyanis annyira nem érzem magam otthon. Valószínűleg egy monumentális versfolyam lenne, de biztos vagyok benne, hogy nem tudnám teljesen különválasztani a zenétől.
Jelenleg egy magyar nyelvű útikönyvön dolgozol. Ez pontosan mit takar?
Ez a könyv három, élesen elkülönülő részt foglal majd magában: a mediterrán kultúrát, a nyugati szlávokokat és a Balkánt. Angol nyelvű, The Road Ahead című blogom magyarra fordított és kiegészített bejegyzései, illetve néhány másutt megjelent útibeszámolóm adja az anyag gerincét. Szeretnék beszámolni a személyesebb tapasztalatokról is és egyéb kultúrtörténeti érdekességeket felvillantani benne, de ragaszkodom a klasszikus útinaplók szerkezetéhez is. Ily módon szeretném bemutatni az embereknek a helyeket, ahol jártam és amit tapasztaltam, éreztem azokkal kapcsolatban. A kézirat elég terjedelmes, ezért a három fejezet lehet, hogy három önálló kötet lesz végül a mellékelt fotóim miatt, de örülnék neki, ha sikerülne egyben tartani és együtt publikálni az egészet.
(Kövecses Sára)
