Deák Szilvia a személyességet, a pillanat fontosságát hangsúlyozza verseiben. Mindig az aktuálisan vele történtekről ír: arról, ami ő maga. Romanticomodern című kötetéből Párizsban nemrég verses-zenés darabot mutattak be. Erről, az alkotóként bejárt útjáról, ihletforrásairól beszélgettünk.
A francia nyelv iránti szeretet áthatja a pályádat és az életed: a műveid is főként ezen a nyelven jelennek meg, francia nyelvet oktatsz, Párizsban is számtalanszor jártál már. Mi fogott meg ennyire a nyelvben?
Kilencévesen nagy hatást gyakorolt rám egy Toulouse-Lautrec-ről szóló könyv, megfogott a pályája, a festőt körüllengő sajátos hangulat. Már akkor eldöntöttem, hogy franciát szeretnék tanulni, ezért is választottam a Zrínyi Ilona Gimnáziumot Nyíregyházán, ahol oktatták a nyelvet. Maga a légiessége, a zeneisége, a könnyedsége tetszik leginkább. Emellett egy másik nyelven másképp gondolkodik az ember, egy kicsit más lesz tőle. Ez is vonzott a franciában.
Egyik első publikált műved a 2007-es Papírsárkány című novella volt. Miképp jutottál el az alkotásban idáig?
Már gyerekkorom óta írok verseket és naplót – az első versemet, amelyre emlékszem, hétévesen írtam. Utazásaim során, amikor Franciaországban dolgoztam au pairként, írtam egy útinaplót, de azt csak a barátaimnak mutattam meg. Az első publikált művem viszont nem a Papírsárkány volt, hanem egy Maupassant-nak írt levél. Ez motivált arra, hogy érdemes ezt csinálnom, akár francia nyelven is. Ez adta az első inspirációt a pálya folytatására.
Mindezek mellett a szabadvers a fő műfajod. Úgy érzed, hogy ezen keresztül tudod legjobban közvetíteni a mondanivalódat?
A verseim tulajdonképpen olyanok, mint amilyen én vagyok. Alapvetően szabad gondolkodás jellemez, szabad foglalkozást űzök, magántanár vagyok. Ez az a létforma, amelyben önmagam lehetek, ebben tudom magam igazán kifejezni.
Olvastam rólad, hogy a jelen, a pillanat varázsa fog meg leginkább alkotáskor. Az életed is eszerint éled?
Mindig a jelenben élek, próbálom az adott pillanatból, az adott órából, az adott napból a maximumot kihozni, és közben kicsit mindig a jövő felé tekintek. Ez a munkámban is így van, hiszen online adok órákat jelenleg, korábban tolmácsként is dolgoztam, tehát a pillanatban kell teljesíteni. Tulajdonképpen teljesen a jelenben élek.
A Romanticomodern kötetben több vers is foglalkozik a fiatal generációval. Célod, hogy ezzel a témaválasztással közelebb hozd őket a költészethez?
Amikor ezeket a verseket írtam, akkor robbant be az internet – ha lehet így mondani. Nem volt benne semmilyen tudatosság, sem szándékosság, egyszerűen csak jött egy gondolat. Úgy vélem, hogy ma ez a legkortársabb téma, tulajdonképpen ezért születtek a versek. Úgy tapasztalom, hogy a fiatalok nagyon nyitottak a költészetre. Sok fiatalt ismerek, aki olvas vagy akár ír is verseket.
Említetted, hogy a kötetből készült zenés darab egy budapesti nő útkereséséről szól. A főváros a te életedben és pályádban is fontos állomás volt?
Budapestre 2000-ben költöztem, 2020-ig éltem ott. Az írást is ott kezdtem el. Mindent, amit alkottam, publikáltam, a főváros inspirált. A budapesti éveimnek az egyik, írással kapcsolatos pozitív visszajelzése a Száz szóban Budapest pályázat volt. Erre beküldtem az egyik írásomat, és 2017-ben bekerültem a legjobbak közé, az alkotásom pedig zsebkönyv formájában megjelent. Emellett a másik ilyen elismerés, mely egyben a budapesti éveimnek is az összefoglalója, a Francia krémes című novellámhoz kötődik. A novella 2017-ben a Momo’s Private Budapest nemzetközi fesztiválon elnyerte a Civilek a Palotanegyedért Egyesület különdíját. Ez is inspiráló volt, megerősített, hogy érdemes folytatni. Mindig örülök a visszajelzéseknek, véleményeknek.
Ha már csak egy embert megérintett a szöveg, mond neki valamit, kivált belőle egy érzést, az már nekem siker.
2020 óta élsz egy Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyei kis faluban, Csarodán. Egy korábbi interjúban említetted, hogy jelenleg is dolgozol egy versesköteten, melynek a fő témája az itteni táj lesz. Mi inspirál ebben a környezetben?
Ezeket a verseket úgy neveztem el, hogy lélegzetnyi versek – olyan rövidek, hogy egy levegővétel alatt el lehet olvasni őket, és talán ennyi idő alatt meg is íródnak. Ez egy adott érzelmi állapotnak a kivetülése, amit próbálok a beregi tájjal, főleg a növény és állatvilággal átadni. A Tisza mint jelenség a fő motívuma a kötetnek. Az emberi életet is szimbolizálja, mintha az életem lenne belefűzve. Gondolok viszont még itt a kocsányos tölgyekre, illetve a tiszavirágra, mint a szerelem szimbolikájára egyben, vagy bármilyen környezeti jelenségre: ez lehet egy vihar, szivárvány vagy délibáb. Ezeket próbálom az érzelmekkel összekapcsolni. Kicsit olyan, mintha egy haiku lenne, de mégsem az, mert annak nagyon kötött a formája. Ez sokkal szabadabb, de mégis van egy képi világa, egy lüktetése, egy dinamikája, és így egy lélegzetnyi idő alatt el lehet olvasni. Mindig a jelenben élek, mindig arról írok, amit érzek, ahol vagyok. Ezek először a budapesti évek voltak, most a beregi évek, és lehet, hogy pár év múlva Párizsról fogok írni egy verseskötetet.
(Morvai Bence, Debreceni Egyetem, Az év diákújságírója, felsőoktatás, 1. helyezett)
