Az utóbbi években a magyar filmgyártás új lendületet vett: egyre több izgalmas, elgondolkodtató, vagy épp szórakoztató alkotás kerül a mozikba. A kortárs rendezők bátran nyúlnak olyan témákhoz és műfajokhoz, amik képesek széles közönséget megszólítani. Két friss alkotást mutatok be, amelyek elkerülték a nagyközönség figyelmét, pedig nagyon is rászolgáltak volna.
Véletlenül írtam egy könyvet
Ez a film méltatlanul kevés figyelmet kapott a “Futni mentem” és “Hogyan tudnék élni nélküled?” elsöprő sikere mellett, holott mindkettőnél sokkal jobb alkotás, amely megérdemelte volna a reflektorfényt. A film egy bájos, kedves történetet mesél el: a főszereplő, Nina az íráson keresztül ismeri meg az elvesztett anyját, miközben a baráti kapcsolatait is ápolnia kell. A történet hangulata teljesen elvarázsolt, melegséggel töltött el. Nem vált giccsessé, amitől féltem a megnézése előtt: éppen annyira szentimentális, ami még az a jó ízlés határain belül van. Látványvilága különösen figyelemre méltó: kreatívan használt kellékek és díszletek, valamint szemet gyönyörködtető animáció segíti a történetmesélést. Az aprólékosan megkomponált képekkel és a játékos színvilággal leginkább Wes Anderson munkáit idézte nekem. A film egyszerre szól a gyermeki kíváncsiságról, az alkotás öröméről, valamint a kapcsolatok fontosságáról.
Valami madarak
Számos film létezik, amely generációs különbséggel rendelkező emberek közti valószínűtlen barátságot mutat be (pl: Léon, a Profi, Fedezd fel Forrestert!). Amíg ezek a filmek látványos drámai a fordulatokal dolgoznak, a „Valami madarak” sokkal valóságosabb, hétköznapibb eszközökkel él. A történet középpontjában egy idős férfi és egy fiatal lány furcsa, eleinte szinte véletlenszerűen kialakuló barátsága áll. Kettejük között minden különbség adott: kor, élethelyzet, világlátás – mégis közös az elhagyatottság összeköti őket. A film erős társadalomkritikát fogalmaz meg: Hogyan bánik a társadalom az idősekkel? Hová tűnnek azok, akik már „nem hasznosak”? A tempó lassú és kimért, de sosem válik unalmassá. A csendek épp olyan beszédesek, mint a szavak. A film nem kínál könnyű megoldásokat – és pozitív lezárást sem.
A magyar filmipar ereje nemcsak a díjnyertes alkotásokban vagy nézőszámokban rejlik, hanem azokban a történetekben is, amelyek nem akarnak többnek látszani, mint amik. Ezek a filmek nem kiabálnak, csak mesélnek az érzelmeikről. Ha hagyjuk, akkor valami fontosat mondanak rólunk is.
