Dolhai Attila 2025 augusztusától vezeti a fehérvári teátrumot. Az interjú során beavatott minket a színház működésébe, mesélt az érkező darabokról, és elmesélte, milyen is egy társulatot irányítani.
Tanítóképző Főiskolán végeztél eredetileg. Mi indított el, hogy mégis inkább a színészetet válaszd?
Az első szakmám képesített pénzkezelés és banküzemforgalmi ellátó, a Posta- és Bankforgalmi Szakközépiskolában érettségiztem, egyébként hangszerkészítő szerettem volna lenni, de arról fogalmam sem volt, hogyan kezdjek neki. A szüleim hivatalnoknak szántak, de aztán jött a tanítóképző főiskola, mint menekülőút. Középiskolás osztályfőnököm azt monda, „Te, Attila, neked nem kell hivatalnoknak lenni. Tanulj tovább. Bármit is, csak hagyj magadnak időt, hogy megtaláld, mi akarsz lenni.” Közben pedig már megfogalmazódott bennem, hogy szeretném kipróbálni a Színművészeti Egyetemet. Fel is vettek, olyan 25-26 éves koromban és onnan indult igazából.”
Jártál-e előtte színházba, ha igen befolyásoltak-e ezek az élmények, hogy ezt a karriert válaszd?
Iskolás színházi látogatásokra emlékszem. A vígjátékok jobban megragadtak. A tanítóképzőben éreztem, hogy ki kéne próbálni a színészetet. Néhány tehetségkutató versenyen is részt vettem. Statisztáltam, kisebb szerepeket játszottam Nyíregyházán, Miskolcon, Békéscsabán. Egyik meghallgatás a másik után. Találkoztam Kerényi Miklós Gáborral és ő mondta, hogy ha komolyan gondolom és nem csak egy hóbort, akkor jelentkezzek a Színművészetire. Ő adta meg a végső lökést, hogy jelentkezzek.
Milyen volt színészként egy átlagos napod?
Minden idegszálunkkal az aktuális próbaidőszakban voltunk benne. Azt szerettem benne, ami most nincs, hogy minden próbaidőszaknak volt egy vége. Megvolt az előadás és utána volt egy kellemes egy hét, amit meg lehetett élni. Utána meg jött a következő produkció. Délelőtt próbák, este hattól pedig előadás. A kettő között vagy korrepetálásra mentünk vagy éppen a friss levegőn voltunk. A nyarak voltak a legjobbak. Sokat turnéztunk – Baja, Sopron, Szeged. Nagyon sok helyen. Olyan volt, mint egy főiskolás osztálykirándulás.
Szerinted a mai fiatalokat érdekli a színház?
Remélem, hogy érdekli őket, és hát azon dolgozunk, hogy ez megvalósuljon. Nem reménytelen. Egyrészt oktatás kérdése az egész. Másrészről pedig divat kérdése is egyben. Vannak a színházi műfajokon belül is népszerűbbek. Volt, hogy egy-egy színész miatt volt egy darab kelendőbb. Voltak, akik korábban kapcsolatba kerültek a színházzal és jó élményben volt részük. Az is egy útja, hogy bevezessük a fiatalabb generációt a színház világába, hogy kedvenceket, „tini kedvenceket” szólítunk meg előadóként. Hiszek abban, hogy mindenhogy meg lehet szólítani az embereket, akármilyen generációban is vannak. Csak meg kell találni a hozzájuk közel álló tartalmat és azt, aki erre alkalmas. Azt ki lehet jelenteni, hogy mindenki a saját generációját tudja jól megszólítani. A színházban nagyon sok lehetőség rejlik, az meg már rajtunk áll, hogy ezzel tudunk-e élni. Végső soron a színház nem egy rossz hely.
Vannak-e más eszközök, amelyek színházat közelebb hozhatják a nézőkhöz?
Ez célja, szerintem minden színháznak. Nagyon sok helyen csinálnak színház bejárást, kulissza bejárást, hogy egy próbába bele lehet nézni. Most éppen csinálunk egy Művészbejáró nevű, viszonylag új kezdeményezést, aminek kapcsán kérdezhetnek – egy kicsit interaktívabb találkozás a színészekkel. A közönség kíváncsiságát így is megpróbáljuk kielégíteni. Van a beavató színház, amikor a színház megy egy-egy iskolába. Azért keressük a lehetőséget az összekapcsolódásra.”
Kuti Zoé, Ódry Sára, Az év diákújságírója, középiskola, dicséret
