A zeneipar nyáron fesztivál módba kapcsol, így az új dalok és albumok egy kicsit a háttérbe kerülnek. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lehet ilyenkor is gyöngyszemeket találni. Összegyűjtöttem néhány dalt és albumot idén nyárról, amit nagy kár lenne kihagynod.
Fran Palermo – Murmur
2020-ban jelent meg a covid hullám közepén utoljára Fran Palermo lemez, a Crocodile Juice Bar. Azóta pedig a frontember, Henri Gonzo egy más stílusú, magyar nyelvű projektbe vágott bele a Papírsárkányokkal. Mindezek után már nem is nagyon tudja a hallgató, hogy mit várjon az együttes új lemezétől, majd belehallgat és megnyugszik… Ugyanis a Fran Palermo továbbra sem kísérletezik felelőtlenül. A dalok nincsenek tele a manapság trendi és teljesen felesleges elektronikus elemekkel, minden hangszer azért és ott szólal meg, amikor fontos mondandója van.
A Murmur-t egyben érdemes hallgatni. Bár a dalok nagy része külön-külön is megállja a helyét, de kár lenne például kihagyni azt a másfél percet az elején, ahol Thomas Jacques és egy masszív dobszóló jelzi, hogy 15 év után sem egy átlagos lemeznek adunk esélyt, ha Fran Palermot hallgatunk. Arról nem is beszélve, hogy a lemeznek nagyon jól felépített íve van, igazi agymozi!
Külön kiemelném, hogy – eddig példátlan módon – vendégelőadók is közreműködnek az albumon. Jó ötlet volt, köszönjük, kérünk még ilyet!
Lenkke_ – Szíven ütnek a mélyek
Az elmúlt három évben a csapból is techno folyt és lassan már csak legyintünk, ha egy dalnál azokat a sablonokat látjuk, hogy „kísérletező elektronika” vagy „dübörgő ütemek”. Szinte biztosak vagyunk ilyenkor, hogy a jól ismert mainstream techno hangzást fogjuk kapni, csak valaki épp szépen fogalmaz. Viszont vannak esetek, amikor ezeket a jelzőket érdemes komolyan venni. Vagy nem, de akkor megfogunk lepődni Lenkke dalán!
Vezetés közben dobta be először a Spotify és felkaptam rá a fejem, mert majd kiszakadt a hangszóró az ajtóból az intro alatt. Ez egyáltalán nem negatívum, meggyőző volt a Massive Attack legszebb időszakát idéző mély és koszos bevezető. A dal pedig ott nyert meg engem, amikor az elmélyülős trip hopból egyszer csak acid technora váltunk. Annyira organikusan történik az egész, hogy szinte kötelező stíluselemnek hat az egyébként nem túl gyakran párosított két műfaj keveréke.
Nem akarok nagyon szakmázni, de muszáj megemlítenem, hogy napjaink üvöltő és dinamikát teljes mértékben mellőző zenéi között egyenesen felüdülés a fülnek ez a dal. Hallgasd meg sokszor és mindig találni fogsz egy sávot, amit még nem vettél észre, mert például csak jobbról halkan egészíti ki a hangzásvilágot. A jó zenét a füleddel hallod, a gerinceddel pedig érzed. Na ez pont ilyen!
És ha a zenei oldal nem is varázsol el, mert mondjuk a konyhai Sokol rádión hallgatod ezt a dalt (minden tiszteletem ez esetben), akkor sem maradsz ki a jóból. Így is Lenkke sokszor gépiesen hideg szövege napok múlva is a fejedben zakatol majd.
Jazzbois – Jazzbois Around The World
A legjobb őszi kávézásodat hozta el neked a Jazzbois! Ha máshonnan nem, akkor a Jolly Presszós Beton.Hofi koncertről biztosan emlékszel a kellemes jazz zenét játszó trióra, akik igazi bár hangulatra cserélték Hundred Sins érces alapjait. Most viszont nem egy 300 forintos presszó kávéra akarlak meghívni, ma világpolgár módjára urizálunk! A Jazzbois koncertje egyébként is csak a jéghegy csúcsa és remélem, hogy rajtam kívül sokan mások is elmerültek annak idején a munkásságukban.
Na de a lényeg: Én nagyon reméltem, hogy Beton.Hofi után mások is meglátják majd a potenciált a magas minőségi fúziós jazzben és egy Ezra Collective-hez hasonló új boom bap/jazz rap hullám indul majd Magyarországon. Ez sajnos ebben a formájában elmaradt, de ha ez volt az ára ennek a lemeznek, szerintem megérte.
Most nem mi utazunk a föld körül, hanem a világ MC-jei jönnek hozzánk, például Madridból, New Yorkból vagy Dél-Londonból, a budapesti szcénát pedig Pogány Induló és Ótvar Pestis képviseli. Ez nem egy világzenei album, végig lo-fi jazz hip hop-ot hallgatunk, de közben minden rappernél kicsit más az intenzitás. Kaicrewsade dalánál például Mac Miller Swimming albumán éreztem magam, pár számmal később pedig Jah Digga olyan gangster rappet kínál, ami a GTA San Andreasban is megállná a helyét. A Jazzbois pedig remekül alkalmazkodott az MC-k stílusához, ahol kell, ott jobban úszunk a zongorával, máshol pedig kényelmesen bólogatunk a lábdobra. Készíts be egy vastag pulcsit, egy forró kávét és járd te is körbe a világ underground rap kultúráját Magyarország legfinomabban őrölt fúziós jazz bandájával!
Jungle – Sunshine
Megvan az érzés, amikor valaki váratlanul a kezedbe nyomja a telefont, hogy most tegyél te zenét? Ritka gonosz helyzet ez, hiszen pillanatok alatt kell kitalálnod, hogy milyen stílust, milyen hangulatot képzelhet el a melletted levő, aminek ráadásul neked kell megfelelned.
A tapasztaltabbak persze minden hangulatra csinálnak egy playlistet, de ezt nyilván nem lehet mindenkitől elvárni. Ilyenkor jó, ha az ember ismer néhány „no skip” albumot. Olyan lemezeket, amik nem ugranak az arcodba irritáló hangokkal, a műanyag pohártól a milliós hifiig mindenen jól szólnak és mellőzik a kiugró, kísérletező dalokat, tehát nem kell elnyomni, szólhat elejétől a végéig. Na ehhez ért nagyon a Jungle!
A banda idén mutatta be az ötödik albumát, a Sunshine-t, ami annak ellenére, hogy gyakorlatilag ugyan arra a formulára épül, mint az előző Volcano, még mindig nem unalmas. Hogy is lehetne az, hiszen ilyen életigenlő, boldog neo-soulra még a szakadó esőben is olyan sétálni, mintha egy romantikus komédia egyik jelenetében lennél.
Ez persze nem azt jelenti, hogy a Jungle csak egysíkú sablon háttérzene.
Ha odafigyelsz rá, megérted a finomságát: Az óvatos játékot a 60-as évek brazil zenei világával, a sokszor csak atmoszférát adó kongát, valamint azt vajpuha lüktetést, amit az elejétől a végéig sugároz az album. Mert nem kell a soul-t újra feltalálni, csak átérezni és jól játszani. És a hideg őszi napokon hidd el, jólesik majd neked is az a kis napfény, amit az örök pozitív Jungle igyekszik a mindennapjaidba becsempészni.
