Már egészen fiatalon a világélmezőnybe csobbant, zsinórban nyerte az ifjúsági- és utánpótlás-bajnokságokat, sokan az „új Egerszegi Krisztinát” látták benne. A korán jött siker és a hatalmas elvárások azonban mély nyomott hagytak a felnőttkor küszöbén álló fiatal lányban. Késely Ajna Európa-bajnok úszóval a mentális küzdelmekről, a sportolói- és civil én egyensúlyáról, valamint a jövőbeli útkeresésről beszélgettünk.
Már nagyon fiatalon bekerültél a felnőtt élmezőnybe, ami fizikailag és mentálisan is hatalmas terhet jelent. Milyen hatással volt ez az életedre és az énképedre?
Gyerekként, az ifjúsági évek alatt még nem igazán éreztem ennek a súlyát. Akkoriban mindent megnyertem, amit csak lehetett, de a szüleim mindig vigyáztak rám: ha picit beképzeltebbé váltam volna, rögtön emlékeztettek arra, hogy ugyanaz az Ajna vagyok, aki a sikerek előtt voltam. A nehézségek akkor kezdődtek, amikor átléptem a felnőtt korosztályba. Bár hoztam a sikereket, de nem tudtam hiánytalanul beváltani a jóslatokat, amik szerint én leszek a következő Egerszegi Krisztina. Emiatt csalódottságot és be nem teljesülést éreztem – bár ez valójában nem rólam szólt, hanem a külső elvárásoknak való megfelelésről. Úgy gondolom, ezt a fajta korai sikert még egy felnőttnek is nehéz feldolgozni, egy gyereknek pedig végképp. Az iskolában sem tanítanak ilyesmit, és könyvekben sem olvasni róla, hogyan kezeljük ezt. Maga a hírnév senkinek nem tesz jót.
Mindenki elsősorban a tehetséges fiatal úszót látta benned. Mennyire volt nehéz megőrizni vagy egyáltalán megtalálni a saját személyiségedet a sport mellett?
A saját személyiségemet a mai napig keresem. Az első tudatos gondolataim mind az úszáshoz kötődtek, hiszen húsz éve vagyok ebben a sportágban –akarva-akaratlanul az identitásom része lett. Most inkább azt érzem nehéznek, hogy hogyan lehet ezt levetkőzni. Nyilván még nem akarom, mert még sportolok, de azt az útkeresést, ahogy ezen kívül is próbálom megtalálni magamat leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a fiatalok érettségi után próbálják kitalálni, hogy merre menjenek tovább. Kicsit kettős hátrányban érzem magam: korábban ezen nem kellett gondolkodnom. Az úszás mindig ott volt erős törzsként az életemben, mindig is ez volt az A-opció, amibe magabiztosan kapaszkodhattam. A szüleim mindig azt tanították: két lábon kell élni – voltak B-terveim is, de a sport annyira egyértelmű volt számomra, hogy a többi dolog eltörpült mellette. Összességében még mindig keresem önmagam.
Némi idő után megérezted a mentális kimerültséget, és rájöttél, hogy a fizikai felkészülés ide már nem elég. Mikor jött el ez a fordulópont?
Igazán erősen 2020-ban jött elő. Addig a szüleim jelentették a támaszt, szinte a pszichológusaim voltak, annyira megértően és támogatóan álltak hozzám. Sokáig sportpszichológushoz sem jártam. Bár a mentális egészség – agykontroll vagy mentálhigiénés szakemberek révén – mindig jelen volt az életemben, 2020-ban nagyon erős hátszélre lett szükségem. Egyszerre kellett feldolgoznom az olimpia elhalasztását, a COVID-időszakot, az érettségi körüli bizonytalanságokat és természetesen az edzőváltásomat. Az azt megelőző tíz évből rengeteg sérülést és traumát hordoztam magamban. Úgy érzem, hogy most már jó úton járok a feldolgozásban, és ma már tudatosan tudom kezelni azokat a helyzeteket, amik akkor teljesen lebénítottak.
Mi volt a legfontosabb felismerésed a terápiák és a sportpszichológus segítségével?
Nagyon sokat segített megérteni, hogy hogyan működnek az emberi folyamatok. Ezért is érdekel ennyire a pszichológia, mert rájöttem, hogy az élsport egy erőteljes függőség tud lenni. Amikor ez tudatosult bennem, arra gondoltam, hogy lehet sajnálni a sportolókat is, és megértettem, hogy érdemes néha kitekinteni a sportból, és a való életben keresni a belső nyugalmat – a sikertől függetlenül is. Én mindig is nyitott voltam bármilyen fajta mentális segítségre, ez jelenthet akár spirituálisabb irányzatokat is, mint például a hangtálterápia vagy az asztrológia. Ráébredtem, hogy az élet nem csak a sportról és a teljesítményről szól. Sportolóként gyakran érezzük úgy, hogy folyamatosan meg kell felelnünk a közönségnek, a szövetségnek vagy az egész országnak, de ezt a nyomást részben mi magunk generáljuk. Ha ezt sikerül elengedni, és visszatérni ahhoz az érzéshez, hogy önmagadért sportolsz, a lélek sokkal könnyebbé válik.
Volt olyan pillanat a pályafutásod során, amikor úgy érezted, a sport már többet vesz el tőled, mint amennyit ad? Hogyan tudtál ezen átlendülni?
Volt bizony, nem is olyan régen. Emberként hajlamosak vagyunk dolgokat túlidealizálni a fejünkben – akár a félelmeinket, akár azt, hogy milyen jó lenne a sporton kívüli élet. Amikor a 2025-ös világbajnokságot egy sérülés miatt ki kellett hagynom, belekóstoltam a civil mindennapokba és megtapasztaltam milyen a való élet. Ekkor jöttem rá, mennyi mindenért lehetek hálás az élsportban, amit a normális életben nem kap meg az ember. Tudom, hogy ez a sportolói állapot már csak egy bizonyos korig tart az életemben, ezért elhatároztam, hogy kiélvezem a jó oldalait. Minden élethelyzetben van pozitívum és negatívum is, a kérdés csak az, hogyan viszonyulunk hozzá.
Mennyire tudod most egyensúlyban tartani az élsportolói és a hétköznapi énedet?
Úgy gondolom, egész jól. A pszichológusom egyszer ideadta Babits Mihálytól A gólyakalifa című könyvet, ami tökéletesen bemutatja, hogy a két különálló énünk nem létezhet egymás nélkül. Így vagyok ezzel én is: a sportolói énem nem létezhet a civil énem nélkül, és fordítva. Mindkettő tud energiát adni a másiknak – és el is tud venni, természetesen. Ennek a két énnek a harmonizálása mindenkinek a saját feladata. Meg kell tanulni, hogy mikor melyiknek engedsz teret: van, amikor hónapokig a sportolói én az elsődleges, de a szünetekben tudatosan igent mondok a civil élet élményeire.
A közösségi médiában nyíltan beszélsz az élsport árnyoldalairól és a mentális egészségről. Tudatos célod, hogy te légy azoknak a sportolóknak a hangja, akik még nem mernek segítséget kérni és felszólalni?
Mindenféleképpen! Pontosan ez a célom. Nagyon sok olyan témát kerülünk a társadalomban, amiről elengedhetetlen lenne beszélni. A közeljövőben például egy szakemberrel tervezek közös tartalmat a sportolók női ciklusáról, mert erről méltatlanul kevés szó esik. A közösségi média lehetőséget ad arra, hogy eljuttassam ezeket az üzeneteket az emberekhez. Nagyon sokáig kerestem azt, hogy hogyan tudnám a civil Ajnát is egy picit bemutatni, de közben az élsportolói énemet is úgy, hogy ne csak sportolói tartalmakat gyártsak. Nagyon örülök, hogy lett egy ilyen hangom, és egyre több eseményre hívnak meg előadni a mentális egészségről. Jó érzés, hogy nemcsak a sportolókat, hanem a diákokat vagy az édesanyákat is meg tudom szólítani ezekkel a témákkal.
Média, pszichológia – mind a kommunikációról szólnak, amit egyetemen is tanultál. Segítettek a tanulmányaid abban, hogy jobban megértsd és megfogalmazd a belső folyamataidat?
Erről még nem nagyon beszéltem, de sajnos az egyetemet nemrég passziváltatnom kellett, mert az élsport újra teljes hangsúlyt kapott az életemben. Már azt hittem, hogy a karrierem végén járok, de az elmúlt hónapok változásai után újra magamra találtam. A tanulás most várhat, de a jövőben mindenképpen szeretném folytatni! Hálás lehetek az egyetemnek, hogy teljes mértékben támogatnak és várnak vissza.
Az elmúlt négy év kommunikációs tanulmányai, a saját tapasztalataim és a szakemberekkel való közös munka mind hozzájárultak ahhoz, hogy ma hitelesen tudjak tartalomgyártással foglalkozni.
Ki valójában Késely Ajna, amikor leveszi az úszósapkát, és kiszáll a medencéből?
Ezt még nem tudom megmondani. Lesz egy fotózásom, és pont erről fog szólni, hogy mennyire tudom a sportolói énemet levetkőztetni egyes helyzetekben, de képtelen vagyok erre! Az ország úszóként ismert meg, ez a múltam, ez a jelenem is és ezt nem lehet kitörölni. Valószínűleg engem az emberek ehhez az énemhez fognak kötni mindig. Ha holnap végleg kiszállnék a medencéből, azt hiszem egy nagyon kétségbeesett Ajnát látnának az emberek, aki még keresi önmagát. A múltamból adódóan a mentális egészséget továbbra is szeretném majd képviselni, de az élsport után mindenképp szükségem lesz egy átmeneti időszakra. Szerencsére nagyon nyitott vagyok: szeretnék elindulni egy belső felfedezőúton. Olyan dolgokat kipróbálni – legyen az festés, kerámiázás vagy bármilyen hobbi –, amikre az elmúlt húsz évben a feszített tempó miatt sosem volt lehetőségem. Egyszerűen szeretnék végre igent mondani az élet olyan apró örömeire, amikre eddig nem tudtam, mert nem volt rá időm, hiszen a sport volt a prioritás.
