A marginális-én

A marginális-én

Vannak helyzetek, amelyeket eleve rossznak tartunk. Például, amikor nagy tömeg előtt kell ismeretlen témáról beszélnünk. Ugyanakkor vannak helyzetek, amelyeket alapvetően nem önmaguk miatt tartunk rossznak. Például, amikor nagy tömeg előtt kell önvalónkról beszélnünk. Ezeket mintha már valami sajátos hagyományból utálnánk, pedig aligha árthatnak nekünk. Sőt.

Kilencéves lehettem, amikor először találkoztunk, azt hiszem, együtt értünk be az öltözőbe. Ismerős volt valahonnan, meggyőződésem volt, hogy emberemlékezet óta ismerjük egymást. Jelenléte egyszerre volt szokatlan és megnyugtató, de mint akit bántani akarnak, úgy kerültem ösztönszerűen a pillantását. Mindvégig éreztem, hogy engem néz. Csak állt és figyelt. A tehetetlenségemért cserébe rémült harag öntött el, és azt kívántam, hogy soha többé ne lássam.

Később egy párszor megint észrevettem a szünetekben. Néha tőlem méterekre ácsorgott csak a folyosó másik felén, máskor viszont mintha a hátam mögött állt volna. Egyre közelebb éreztem azt a felkavaró és mégis kellemes pillantását, amitől annyira feszült voltam mindig. Sokáig fel sem tűnt, hogy valami változott, mintha egész életemben csak ő és a képtelen érzéseink lettek volna. Majd feltűnt, hogy szépen lassan kezdek elromlani. Nehezebben koncentráltam és sokszor nem is értettem a világ történéseit, nem tudtam sem enni, sem aludni — ettől legalább lefogytam — aztán viszont megéreztem azt a feszítő nyomást, amitől majd évekig szorongtam: a bűntudatot, hogy szüntelen valami förtelmes bűnt követek el.

Máig homályos, hogy ez meddig tartott, de valamikor a szüleim is észre vehették és orvoshoz vittek. „Depresszió.” Nemsokára már ott állt a diagnózis nyersen a zárójelentésen, és én ott álltam tizenkét évesen megtörve, értetlenül. Újabb és újabb gyógyszereket kaptam. Persze, hatástalanok voltak, soha nem történt semmi változás. Egyre gyakrabban jelent meg feltűnés nélkül, és ha olykor kis ideig nem láttam, megvallom, még hiányzott is.

Aztán tizennégy éves koromban a parkban ülve megpillantottam, ahogy nekem integet. Olyan érzés volt, mintha a bőre az enyémhez érne, és valami megmagyarázhatatlan okból megrémültem. Tudtam, hogy erről soha senkinek sem szabad beszélnem. A megvető pillantásokat és a csúfolást már rég megszoktam, de kettőnk magánya egyre elviselhetetlenebb volt. A családom már így is tébolyultnak nézett, és őszintén nem akartam nekik semmi rosszat, de mar egyáltalán nem érdekeltek. Végre kezdtem magam ismét normálisnak érezni, és nem volt meg az a luxusom, hogy a mások mércéje visszanyomjon a semmirevalóságba.

Tisztán emlékszem a napra, amikor először éreztem ismét egykorinak önmagam. Tizenhat voltam, nagycsaládi ebéd és a nővérem bemutatta az új barátját, majd hirtelen ő is megjelent. A rokonaim mintha meg sem látták volna, helyette engem kezdtek inkább faggatni. Szerettem volna menekülni, de csak záporoztak a vallató és elítélő kérdések. Az évek során már hozzászoktam az ilyen forgatókönyvű családi programokhoz, de most először nem éreztem magam egyedül. Mellettem állt és áradt belőle a nyugalom, hogy valamiképpen soha nem hagy el. Megértettem.

Attól kezdve gyakran megjelent a szobámban és csak nézett azzal a kontrasztos tekintetével. Aztán egyik este rám ült, és mint valami vaslap nyomta a mellkasom. Próbáltam küzdeni ellene, de éreztem, hogy nincs már több erőm vele szemben. Mint az áldozat, aki elfogadja tehetetlenségét, úgy tűnt el a pillanat nyomában minden békés düh és feszítő nyomás. És ő is. Azt hiszem, az este után még egyszer láttam, habár nem vagyok biztos, hogy valóban ő lett volna az. Néha már abban sem vagyok biztos, hogy valaha létezett egyáltalán. Kezdetben olyan volt, mintha csak elszenvedni tudnám őt, aztán lassan még kedvező is lett a jelenléte. Megszoktam, elfogadtam, mindegy, nem igazán vált más lehetőségem. Teljesen tehetetlen voltam vele szemben, és maga a szándék is hasztalan volt, hogy figyelmen kívül hagyjam. Felismerve csodacsapásra megszűnt, és hátrahagyta az ürességet, hogy mindig is tudtam ki ő. Nem maradt más csak egymagam, és a tény, hogy nem harcolhatok önvalóm ellen.

Oszd meg a Facebook-on!

Események

Social

9,071RajongóTetszik
1,083KövetőKövetés
237FeliratkozóFeliratkozás

Legyél DUE-tag!

Egyre több kedvezményt kapnak a Diák- és Ifjúsági Újságírók Országos Egyesületének tagjai. A DUE sajtóigazolványa kinyitja a kapukat a diákújságírók előtt, legyen szó interjúról, vagy egy kiállítás meglátogatásáról.

Tagság hosszabbítás

Nálunk mindig október 31-én ér véget a DUE-év, és ezzel lejár a DUE-tagság érvényessége. Figyelj rá, hogy ne szakadjon meg a tagságod, és mielőbb...

Ne dőlj be!

A marginális-én

Oszd meg a Facebook-on!

A marginális-én

Oszd meg a Facebook-on!

X