A Budapesti Táncfesztivál keretein belül mutatták be a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa, Feledi János táncművész, koreográfus, rendező és a Feledi Project vezetőjének legújabb darabját, a Car(wo)ment. Ennek apropóján kerestük meg őt. Az előadás bemutatója előtt beszélgettünk a nézői visszajelzésekről, valamint a szakmai fejlődésről.
Néhány évvel ezelőtt azt mondta egy interjú során, hogy Önnek jobban számít a „laikus néző” véleménye, mint a szakmai elismerés. Ezt ma is tartja?
Igen, teljes mértékben. Azt gondolom, hogy a legfontosabb a közönség, és az, hogy tudjunk közvetíteni feléjük, hogy megpróbáljuk kizökkenteni őket a mindennapokból. Nagyon fontos az ilyesfajta kommunikáció.
A Nemzeti Táncszínház több együttese/társulata is feldolgozta már a Carmen című novellát. Miért ezt a művet választotta következő projektnek?
Két éve készítettem egy Don Quijote adaptációt, amiben csak férfi táncművészekkel dolgoztam. Már akkor bennem volt, hogy kéne egy paralel előadást készíteni, igazából akkor kezdett el megerősödni ez a gondolat. Ismertem már a művet, és láttam különböző feldolgozásokban. Már régóta rajta volt a bakancslistámon, hogy egy saját Carment állítsak színpadra.
Sokszor nyúl irodalomhoz, például Franz Kafkához vagy Pilinszky Jánoshoz. Direkt keres olyan műveket, amik ihletet adnak a következő projekthez, vagy azok találják meg önt?
Mind a kettő. Volt olyan, amit ajánlottak, ilyen volt Pilinszky. Ennek hatására elkezdtem beleásni magam a munkásságába, így jött a Szálkák című előadás. Ugyanakkor volt olyan, amely adta magát, mert éppen olvastam. Arra is volt példa, hogy láttam egy olyan filmet, amely mély benyomást tett rám. Ott másfél-két évig érlelődött bennem a gondolat, mire kiforrta magát a színházi darab.
Másfél órával az előadás kezdete előtt mit él át egy rendező? Elkezd az átlagosnál is jobban izgulni vagy ilyenkor nyugszik meg igazán?
Amikor mi beszélünk, még nyugodt vagyok. Lehet, hogy a kezdés előtt két perccel már jobban fog verni a szívem. Egy intenzív próbafolyamaton vagyunk túl, amelynek eredményeként körülbelül másfél hete már egyben játsszuk a darabot. Nagyon jó volt az öt táncművész hölggyel együtt dolgozni, ők mentálisan és fizikálisan is fel vannak készülve. Miattuk nem izgulok, inkább amiatt, hogy az előadás ritmusa és technikai része jól működjön. Illetve, hogy a közönség szeresse, és a szép pillanatokat haza tudja vinni.
Nemrég a Ridikül című műsor vendége volt, ahol a következőt mondta: „Ötvözöm a klasszikus balettet a kortárs tánc elemekkel, mert így jobban meg tudjuk fogni a mai közönséget.” Mit értett ezalatt?
Vannak olyan emberek, akik a klasszikus színjátszás és rendezések hívei. Mások az underground vonalat képviselik. Azt gondolom, hogy ennek a kettőnek az ötvözete egy elég jó fúziót ad. Ez egy arany középút, amiben a közönség minden tagja meg tudja találni a saját világát. Nem tudom megtagadni, hogy klasszikus balett szakon végeztem a Magyar Táncművészeti Egyetemen. Azonban annyi alkotóval dolgoztam együtt az évek során, hogy időközben kialakult a saját stílusom, alkotói énem. Számomra ez egy fejlődési folyamat. Próbálok minden előadásomba valami újat belecsempészni.
Ezért kerültek szövegek az Ön által rendezett előadásokba?
Igen, az utóbbi időben elkezdtem próbálkozni prózai részekkel. Gyakran járok prózai színházba is. Innen jött az indíttatás, hogy beleviszek ilyen elemeket is. Ez egyrészt nekem is újdonság, másrészt a táncosoknak is kihívás összekombinálni a mozgást a beszéddel. Ez egy izgalmas irány a számomra, amitől én is fejlődöm.
(Németh Máté Szabolcs)
