Kultikus dalokkal és tűpontosan játszó zenekarral állt ki június 25-én a Panoráma Színpadra a hiperkarma együttes a 31. Művészetek Völgye negyedik napján. De hiába a jólismert alterhimnuszok, a láthatóan gondosan elpróbált műsor és hangzás, mégis maradt bennünk hiányérzett a hétfői húzónév koncertje után – ha anélkül éltük volna le eddigi életünket, hogy hallottunk volna bármit tőlük korábban, akkor valószínűleg ezután se jött volna meg a kedvünk pótolni ezt.
2000-ben adta ki Bérczesi Robi az együttes nevét viselő első albumát a hiperkarmának, aminek sikerei nyomán megalakult az első rendes felállás is az addigi egyszemélyes projekt után. Mára már az eredeti tagokból csak a sokat próbált és látott frontember-dalszerző maradt. A nemrégiben újraéledt zenekar új formációjában őt kísérő zenészek saját bevallásuk szerint is a valaha volt legjobb formájában hívják életre az elmúlt huszonkét évben megismert hiperkarma-dalokat.
Jelenleg járják az országot, és szinte minden hazai fesztiválon koncerteznek – a zenei felkészültségről valóban bizonyosságot adtak Kapolcson is.
A bonyolultnak közel sem hívható dalok tényleg erőteljesen és ízlésesen szólaltak meg, és a talán magányos, hosszú buszutakra legkiválóbb számok kézfeltartásos-skandálos himnuszokká tudtak válni. A Felejtő, a Kincsem és én, a Mindenki fél című dalok a koncert eleje felé ütöttek nagyot, a Szóbaszó közeptájt élt a meglepetés erejével, a két legnagyobb sláger, a Lidocain és Boldog még pedig a visszataps utánra maradt.
Ugyan ezeket a számokat tisztességesen végig énekelte a közönség jórésze, valahogy mégsem állt össze egy egésszé a repertoár.
A legkisebbektől a legnagyobb hazai zenekarokig ismert az a jelenség, hogy a koncert felénél már feltűnően hasonlítanak egymásra a dalok, nincs akár csak négy igazán különböző szerzeményük sem. Persze ez nem szükségszerűen nyírja ki a hangulatot; egy lelkes és nagy rajongói táborral rendelkező együttes így is végig fent tudja tartani a közönség nagyjának az érdeklődését, de azok, akik csak pár dalt ismerve tévednek el például egy Halott Pénz vagy a Bagossy Brothers Company koncertre, azok nem valószínű, hogy rendszeres hallgatókká fognak válni. Mintha csak nagy ritkán kerülne arra a fókusz az előadóknál, hogy minél több embert nyerjenek meg maguknak élőben, sokkal inkább a saját rajongóiknak zenélnek.
Ez valahol egyértelmű, hiszen a legtöbben pontosan tudják, hogy mi a célközönségük, és így érthető, hogy nem akarnak feleslegesnek hitt energiát beleölni az ezen kívül esők becsalogatására.
Talán a zenei változatosságra nincs is igazán igénye az átlagos hallgatónak: ha elkeseredett ordításra vágyik, akkor majd Esti Kornélt hallgat, ha a rock & roll életérzést keresi, akkor tölt magának egy kis Ivan & The Parazolt, ha a felnőtt ember mindennapjainak a bajairól akarna hallani egyszerű zenei kísérettel, akkor bekapcsolja a Galaxisokat, és így tovább.
A lényeg, hogy a hiperkarmánál, ahol már a bemutatkozó lemezen is azért, ha nem is testvérek, de legalább unokatesók voltak a számok, ez talán sosem volt annyira zavaró, hisz így tudta egy nagy egész képét adni az album, így lett egy koherens alkotás.
Hétfőn viszont – és azt hozzá kell tegyük, hogy korábban nem jártunk még az együttes koncertjein – az se tűnt volna fel, ha a kevésbé ismert számok refrénjére egy másik dal szövegét énekelték volna rá, vagy ha egyszer csak félúton átváltanak egy másikra. Igazából lehet, hogy meg is tették.
Összességében tehát, az elsősoros nagy rajongók számára hihetetlen élmény lehetett, de ha valaki teljesen ismeretlenül tévedt a kapolcsi nagyszínpad elé, az jó, ha tíz percig bírhatta anélkül, hogy elment volna a kedve tőle. Nem voltak lélegzetelállító szólok vagy önfeledt zúzás, ha már felturbózott zene, és az a „plusz” sem történt meg. A keddi Aurevoir koncert nagyszerű ellenpéldaként szolgál: sokkal kevesebb olyan daluk van, amit a tömeg énekelni tudott, mégis elképesztő hangulat, állandó pogó és ragyogó arcok jellemezték az estét.
A hiperkarmánál kicsit várta volna az ember, hogy Bérczesi egyszer csak egy képzeletbeli lépcsőn leereszkedjen hozzánk az egyik dal alatt, és felemeljen minket, eljöjjön és megváltson, ha már mi megtettük ezt a jeggyel.
De hiába fogalmazott úgy két szám között a lámpaláz kapcsán, hogy ő már nem ki, hanem be megy a színpadra, valahogy mégis csak nagy nehezen, a végére kezdett közvetlenné válni a zenészek és a közönség kapcsolata. Nem volt meghitt, és bár show volt, show akart lenni, annyira az sem volt.
A hiperkarmának sosem az volt a varázsa, hogy profi zenészek tűpontosan lejátszanak dalokat, amikre az emberek majd tombolhatnak. A személyessége, az egyszerű-nagyszérű tulajdonsága, az meggyötört érzelmi világa teszi őket annyira népszerűvé, és ez rezonál sok emberrel, de ha ebből csak kevés marad a koncertre, akkor kicsit mindig benne marad a hallgatóban valami.
Bár azt nem mondanánk, hogy mindezek ellenére nem szerettük, Bérczesi mégis elejtett egy ide passzoló mondatot két szám között:
„akinek nem tetszik, az menjen Ákosra.”
Zárásként pedig Bérczesi Robi útravalónak szánt gondolatait idézzük:
„Az ateisták az ördög katonái, na isten veletek.”
(Velek Domonkos)
