Amikor a vers megírja önmagát – interjú Horváth Florenciával

Horváth Florencia irodalmi pályafutása egész kicsi korában kezdődött, miután megtanult írni és olvasni, már el is kezdett verselni. A 20 éves egyetemista lány termékeny életútjának bemutatására vállalkoztunk az ő segítségével, melynek során kiderült, hogyan lett belőle kortárs versidomár.

Minden a celldömölki Berzsenyi Dániel Gimnáziumban kezdődött az emelt humán tagozat egyik magyaróráján. A tanárnő megdicsérte Florencia egyik házi feladatként írt fogalmazását, majd egy héttel később ajánlotta neki, hogy induljon az Erdő Dala pályázaton. A verset, amit akkor írt, egy brutálisan hosszú emailben utasították el. Ennek ellenére a következő évben újra indult és első helyezést ért el.

Eztán napról napra egyre többet olvasott és gyakorolt. Természetesen eleinte – elmondása szerint – rengeteg borzalmas verse született. Aztán ebből elege lett, és úgy döntött, hogy a fejlődése érdekében pályázatokon fog indulni. Ennek viszont az volt a hátránya, hogy az ezekkel járó kötöttség nem igazán az ő kenyere, leginkább, mert jobban szeret saját témákról írni.

Ezért döntött úgy tizenegyedikesként, hogy jelentkezik a Kárpát-medencei Középiskolás Irodalmi Pályázatra, melynek eredményeként 50 nyertestársával eljuthatott annak sárvári táborába. „Vers és tanulmány kategóriában hívtak be, ahol a szakma krémje mondta el nekünk, hogy nem vagyunk reménytelen esetek, csak még nagyon sokat kell tanulnunk.” A helyzet tényleg nem volt reménytelen, hiszen végül díjat is kapott, nem is beszélve a tábor alatt megszerzett rengeteg tapasztalatról.

Egy másik helyen, a Hajdúböszörményi Írótáborban, Árfa János műhelyében is rengeteg újdonságot tanult. „Nagyjából ezek a lehetőségek tanítottak meg arra, mi is a versírás, és arra, hogyan tegyünk működőképessé egy-egy verset”.

Később folyóiratoknak kezdte el küldözgetni verseit, így lett ismert személyes kedvence magától, a „Higany vagyok, fény vagyok, csík vagyok, mész vagyok, föld vagyok” című szerzeménye.

„Mindig ezt olvasom föl, és bárhol, ahová lehet utánközlést küldeni, mindig ezt küldöm el.” Egy automatikus írásgyakorlat keretein belül született a mű, onnan pedig az Alföld újságba vándorolt. Ez a folyamat úgy zajlik, hogy az író mielőtt belekezdene az alkotásba, egy órán át meditál, majd mindenről ír, ami csak az eszébe jut. „Én nem szoktam így lecsendesedni, egyszerűen csak hagyom, hogy jöjjön. Hartay Csaba mondta nekem egyszer, hogy van, hogy a vers megírja önmagát. A rímtelenség ilyen szempontból könnyít is ezen, hiszen csak jön, ami jön, nem kell a formára vagy a keretekre figyelni”.

Ő inkább az alkotási folyamatban merül el, mindig tele van a füzete és a telefonja jegyzetekkel és cetlikkel. „Nem én döntöm el, hogy verset írok, hanem az, ami a fejemben történik. Ésszel, de megy magától”.

Florencia 2020 decembere óta írja kötetét, egy családtörténetet elmesélő verses kötetet ír, melyben a lírai és a prózai elemek vegyítésén dolgozik. Ez leginkább abban észrevehető, hogy egyes verseiben a sorok akár a lap egyik végétől a másikig is terjedhetnek, emellett tele vannak költői képekkel, így hozva létre néhány érdekes gondolati kapcsolódást. A könyvében két történetszál fonódik össze, egy, ami az anyafigurát kíséri, és egy másik, ami őt magát. Mostanában sajnos kevesebb ihletet talál, hiszen hangulat és helyzetfüggő az egész. Ennek ellenére reméli, hamarosan eléri célját. „Szeretnék örömet szerezni másoknak és magamnak. Nem szeretnék az íráson kívül mást csinálni, még ha nehéz is megélni ebből”.

(Erdélyi Bíborka)