András Ferenc Kossuth-díjas, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett rendező életében gyerekkorától meghatározó pont volt a film, és a mai napig is az – állítása szerint napi hármat-négyet biztosan megnéz, és a Magyar Művészeti Akadémia filmművészeti tagozatának is tagja. A már-már filmfanatikusnak mondható művésszel beszélgettünk megpróbáltatásairól és karrierről. Ma már azt is tudja, hogy mitől lesz valaki igazán jó rendező.
Mi az első emléke a filmekkel kapcsolatban?
Emlékszem egy napra, amikor Sümegen, ahol nevelkedtem, a szüleim vendégségben voltak egy baráti családnál, és ott volt egy velem egykorú kisgyerek és egy tizenhat év körüli cselédlány. Mondták, hogy menjünk el a moziba, és el is mentünk, megnéztem életem első filmjét. Fogalmam sem volt, hogy mi az, hogy film, de nagyon élveztem. Később, emlékeimben visszakutatva elkezdtem elemezni, hogy mit láthattam. Rájöttem, hogy talán Walt Disney Mickey Mouse filmje volt. Azóta rendszeresen járok moziba.
Az érettségi előtt jelentkezett szereplőként egy filmbe, végül mégis inkább a kamera másik oldalán töltötte pályáját. Miért döntött így?
Én nem döntöttem, az élet döntött. Hívtak filmszínésznek, és én megpróbáltam, de nem lettem az. Viszont jelentkeztem a főiskolára. A filmrendezői szak általában négy- vagy ötévenként indult, és mikor én érettségiztem, akkor éppen nem. Gondoltam, hogy akkor a színészire megyek, és ha már ott vagyok bent, akkor onnan már csak egy lépés, és átmegyek a filmművészetire. De hát oda se vettek fel, mert nem találtak tehetségesnek. Így aztán ki kellett egy másik utat gondolnom, amin elindultam, és azt végigjártam. Most itt tartunk az út végén.
Az első egész estés mozifilmjét, a „Veri az ördög a feleségét” a legendák szerint mostoha körülmények között sikerült felvenni. Hogy kell ezt elképzelni, és mi volt a legérdekesebb történet?
A történet, ami érdekes volt, az nem a forgatás, hanem azt megelőző események voltak, amíg a film eljutott addig, hogy el lehessen kezdeni. Tulajdonképpen egy hihetetlen Canossa-járás volt. Végül is valahogy mégiscsak azt mondták, hogy egye fene!
A jeleneteket, amiket egy nagyon derűs, napfényes, augusztus 20-án kellett volna felvenni, azt szeptemberben sikerült végül. Olyan esős, hideg ősz lett, hogy egyszerűen nem mutatott a fénymérő. Nem tudtunk forgatni. Aztán ez két-három napon belül visszaállt, megérkezett a napos idő, és akkor egyfolytában, gyakorlatilag 0-24 forgattuk a filmet, de hihetetlen fegyelmezettséggel és nagyon erős akarattal.
Ez az akarat teszi jó rendezővé a rendezőt?
Ezt honnan tetszik ilyen jól tudni?
Azt próbálom kitalálni, hogy mik a jó rendező tulajdonságai, mitől válik valaki igazán jóvá.
Attól, hogy jó filmet csinál. Szeretik a filmjét, élvezik, és 40-50-60 év után még mindig abszolút nézhető, mert a mai napig is vetítik, és az emberek beszélnek róla.
Minden korban meg kell, hogy található legyen benne az aktualitás?
Igen. Tehát én nem mondhatom magamról, hogy milyen jó rendező vagyok. Ezt eldöntik a kritikusok és a nézők. Egy rendezőnek elsősorban kíváncsinak, másodsorban kitartónak és műveltnek kell lennie. Forgatás közben mindig történik valami, amit meg kell oldani. Felvetődhetnek problémák, és mindig állni kell a sarat, talpon kell lennie egy rendezőnek, mert ha nem, akkor azt mondják majd, hogy „hát ez a buta, ez nem tud semmit, miért akar ő rendezni.”
(Bodor Julcsi, Velek Domonkos)
