Egy olyan város hatott Dévényi Tamásra fiatalkorában, mely ma egy elnéptelenedő megye központja. Hogyan éli ezt ő meg személyesen? Mi vezetett oda, hogy véleménye szerint eltűntek a néznivaló házak hazánkban? Elmenne a Rác fürdőbe, ha megnyílna? Ezekről beszélt lapunknak a Ybl Miklós-díjas építész.
Miért kezdett érdeklődni az építészet iránt?
Salgótarjánban voltam gyerek. Volt nagy kert, a végében patak, erdő. Tökéletes gyerekkori helyszín. A város, mint aránylag friss megyeszékhely, akkor került abba a lélektani és fizikai helyzetbe, hogy hirtelen átpozícionálta az akkori hatalom. Az új megyeszékhelyhez az a „nincstelen Tarján”, ami a háború előtt jellemző volt, nem igazán stimmelt. Akkor az volt a döntés, hogy itt egy új, szocialista várost kell létrehozni. Mivel egy völgyben van, gyakorlatilag azt jelentette, hogy majdnem mindent lebontottak, rengeteg új ház épült. A nagy átépítésnek része volt az, hogy a külterületen lakók egy részét beköltöztették a belvárosba, és fordítva. Hogy politika volt-e, hogy egyre kevesebb ember ismerje egymást vagy sem, azt nem tudtam akkor, és nem tudom most sem. Beköltöztünk a város közepébe. Egy folyamatos építés alatt lévő, gyerek számára szintúgy nagyon érdekes közegbe. Én akkor voltam negyedikes, ez az egyik legfogékonyabb kor. Egyik oldalról fantasztikusan lehetett bandázni. A rengeteg építkezés csomó lehetőséget teremtett erre. Maga az építés nagyon meghatározó dologgá vált, plusz apukámnak volt egy rokona, akinek küldték az Építőművészet című újságot. Nyilván fogalmam sem volt az építészetről, de láttam egy nagyon jó minőségű, vastag papírra nyomott magazint – ami abban az időben abszolút nem volt természetes –, és ez így megmaradt bennem. Ez a környezet inspirált, és voltak barátaim is, akiket ez érdekelt. Nem volt kérdés, hogy a gimnázium után hova jelentkezzek.
Gondolom, akkor nem nézi jó szemmel, hogy Salgótarján egy elnéptelenedő régió központja jelenleg.
Abszolút nem. Most tartották télen a XXX. Országos Műemlékvédelmi Konferenciát, ami pont azért volt Salgótarjánban, mert ez egy csökkenő város, nagyon jelentős modern építészeti örökséggel, ami gyakorlatilag nem nagyon tűnik értéknek az ott élők számára. Azokban a helyi értékekben, amikre fel lehet építeni egy új város koncepcióját, nem találja a helyét az akkori modern építészet, pedig nemcsak, hogy helyi vagy országos, hanem nemzetközi értelemben is egy nagyon jelentős. Megérdemelné, hogy büszke legyen az ott élő emberek sokasága erre, miközben ahogy mondtam is, a megszületése egyáltalán nem a demokrácia jegyei között történt, de jó építészek kaptak munkát és szép, jól használható épületeket terveztek többnyire, amik aránylag normális minőségben meg is valósultak. De mára ebből sok minden elveszett. Van itt feladat bőven, és valóban nagyon szomorúan szemlélem, ami ott most (nem) történik.
Melyik munkájára a legbüszkébb?
Nem tudok kedvenc házat választani! Van közöttük egészen pici, egy nyaraló a Lupa-szigeten vagy mondjuk a Várkert Bazár, a 4-es metró Rákóczi téri megállója. Büszke vagyok a házakra, büszke vagyok a megbízókra, azokra az építőkre, akik ezeket a házakat létrehozták. Mindig az aktuális munka a legfontosabb! Abba mindent nagyon bele kell rakni, és aztán ami elkészült, azt gondozni kell, hogy meg tudjon maradni. Ilyen szempontból a legfurább talán a Rác fürdő, ami most már 12 éve van készen. Sose nyitott meg. Nagyon remélem, hogy végre elindul valami, és talán 1-2 év múlva fürödni is lehet majd benne!
Meglátogatja a Rác fürdőt, ha kinyit?
Naná, hogy megyek! A fürdő az egy olyan valami, ami hogyha nem működik, akkor nem lehet elképzelni, hogy milyen. Nagyon-nagyon szeretném, hogy sok ember legyen benne. Ez olyan, mint amikor az ember elmegy egy nagyon jó étterembe, de nincs ott senki, akkor valamiért nem érzi olyan jól magát, mint amikor ugyanabban az étteremben ugyanazt az ételt hozzák ki, de vannak emberek körülötte. Van egy mentális része is az életnek, a fürdő ilyen szempontból az egyik kiemelt helyszín. Nagyon várom már, hogy egyszerű polgárként mehessek el a Rác fürdőbe!
Egy korábbi interjújában azt nyilatkozta, hogy „elfogytak a néznivaló házak”. Mi vezethetett ehhez a helyzethez?
Nagyon vissza kell menni időben. A második világháború után közvetlenül még a falukép majdnem egységes volt Magyarországon. Mérhetetlen szegénység is kellett ahhoz persze. ’45 után új világ jött… Ennek az egyik alapmondata volt, hogy „A múltat végképp eltörölni!”. Ez az önmagában is igazán nevetséges dolog nagyon komoly építészeti következményekkel járt. Kockaházak váltották fel a régi parasztházakat. Ezek a házak megtagadták a régi ember-természet viszonyt, és nagyon is tudtak egy új életformát megjeleníteni. Nincs kapcsolata a háznak azzal a földdel, amiből a parasztházak kinőttek. Megszűnt a kapcsolat a földdel. Az, ami ma látható országszerte, hogy nagyon kevés a megművelt kiskert, igazából a legtöbb földterület géppel, közép- vagy nagybirtokszerűen van művelve. Kevés állatot látunk a határban és főleg kertekben. Ez mind-mind innen indul. Ha elmegyünk Magyarországon túlra, akkor azt látjuk, hogy nagyon sok országban megtalálták azt a módot, hogy hogy lehetne nem a múltat végképp eltörölve új életet teremteni. Hogy csak egy példát mondjak: ugyanez lezajlott Erdélyben is, de Csíkban vannak olyan építészek, akik az erejük jelentős részét arra szánják, hogy lehessen az életforma-változást figyelembe véve mégiscsak a megmaradt építészetet integrálni ebbe az alapvetően megváltozott környezetbe. Nálunk nagyon elfogytak ezek a házak. Emiatt most már tényleg az van, hogy ha utazunk valahova, én már csak a növényeket nézem, mert azokban lehet bízni. Azok szépek.
Mit üzenne az építészet iránt érdeklődő fiataloknak?
Járjanak világot! Nem véletlen, hogy a régi világban is, ha valaki mesterember akart lenni, akkor előtte nem csak mestermunkát kellett csináljon, hanem vándorútra is kellett indulnia. Minél többet megtanulni, minél többet megérteni más világok értékeiből és így az építészetéből is. És tegye meg ugyanezt az ember a saját világában is, ott, ahol magyarok élnek. Minél többet utazni, minél többet megérteni abból a kevésből, ami maradt, és utána úgy tanulni meg az olyan építészeti viselkedési módot, ami erre a világra, erre az éghajlatra, ezekre az anyagi és emberi körülményekre figyel, úgy tud értéket teremteni, hogy az egy itteni érték lesz. És bizony ez nem csak az építészek feladata!
(Oláh Szabolcs)
