Török István okleveles építész, korábban az ingatlanfejlesztés és az ingatlan üzemeltetés területeken dolgozott, jelenleg tanácsadó. Ezúttal a szakma komplexitásáról, az építészek társadalmi felelősségéről beszélgettünk. Szóba került a fenntarthatóság, praktikusság és az építészet változásának az iránya is.
Mi inspirálta arra, hogy építész legyen?
A szüleim és a felnőtt környezetem. Lényegében a kérdés nagyon korán eldőlt, mielőtt tudtam volna, hogy mit jelent építésznek lenni. Az egyetemi felvételiig csaknem mindennel foglalkoztam. Szerettem a képzőművészeteket – a művészi értékű fotók készítése a mai napig kedvenc időtöltésem maradt. Annyira motivált Feynman Mai fizika sorozata, a kvantummechanikai megközelítések, hogy csak kevésen múlt, hogy az eredményes fizika tanulmányi versenyek után nem a fizikusi pályát választottam. De versenyszerűen sakkoztam is, még jövedelmem is volt belőle. Szüleim nyomására történt választásomat sosem bántam meg, mindig megtaláltam azt a szakmai területet, amelyben kedvemre alkothattam.
Vonzotta az épületek művészi tervezése? Vagy a gyakorlati irányra fókuszált inkább?
Igen, kit ne vonzana a maradandó alkotásnak, az építészet nagykönyvében vezető szerepnek a vágya? De be kellett látnom, hogy azt az apró többletet, amitől nagy betűs Építész lesz a jó mérnök, azt nem találom magamban. Ugyanakkor a határok feszegetése, a korlátok nélküli gondolkodás, a deviáns, újszerű gondolatok feltárása, felismerése, a szintetizálás inkább a sajátom.
A 80-as évek közepén találkoztam az FM (Facility Management) alapjaival, elméleti megfogalmazásával, amely akkor még leginkább tengeren túli elmélet volt. Ami megragadott benne, a létesítményekkel, mint egésszel történő foglalkozás volt. Beleértve a feladatmeghatározás, létesítés, üzemeltetés, felújítás, megszüntetés szakmai komplexitását és az épületben nyújtott kiszolgáló jellegű szolgáltatások működtetését is. Ennek megvalósítása, gyakorlatba ültetése megfelelő kihívás volt a számomra. A ’90-es évek elején már – a környezetemben úttörőként – olyan ingatlanirodát irányítottam, amely a létesítménygazdálkodás minden területével egyidejűleg foglalkozott.
Mi a jó épület feltétele?
Az, ha a mecénás, azaz az építtető, a tervező és a kivitelező, azaz az összes szereplő a legjobbat adja, mindegyik a saját szerepében. A tervező és kivitelező szerepét sokan gondolják úgy, hogy egyszerű felismerni és ellátni. Az, hogy egyszerű lenne, az természetesen nem igaz, de mindenesetre tanulható, a szakmai tudás is segít eligazodni. Nem így a mecénás szerepe. Közhely megállapítani, hogy Mediciek és hasonlók ma már nincsenek. De a feladat is összetettebb lett, mint pár száz évvel ezelőtt volt. Ők még tudták, mit akarnak és világos elvárásokkal rendelkeztek. Ma még ezeket beazonosítani sem könnyű. Nincs nevük. Hívják megrendelőnek, szponzornak, projektgazdának, esetleg miniszteri biztosnak.
Hogyan kell úgy épületet tervezni, hogy fenntartható legyen?
Mindaddig, amíg a befektetések megtérülése, a profit hajszolása elsődleges, addig a fenntarthatóság területén csak részeredmények érhetők el. Gondolok itt arra a konfliktusra, hogy a gazdasági számításokban a jövőbeni költségek súlya kisebb, de a fenntarthatósági problémákat mai költséggel kell megoldani a jövőben jelentkező előnyért.
Ennek a konfliktusnak a felismerése és főleg a kezelése ugyan túlmutat az építészek kompetenciáján, de a fenntarthatóságnak a „műszaki megoldása” az első lépés.
Mi a tapasztalata, milyen irányban változott az építészet az elmúlt évtizedek alatt?
Az már közhely és nem újdonság, hogy az épületeinknek minden esetben ki kell szolgálnia valamilyen társadalmi igényt. Az utóbbi évtizedek jellemzője a változás felgyorsulása, minden területen, az épületek használatával szemben is. Mondok két kiragadott példát, amelyek szemléltetik a jelenség lényegét.
A cégek szervezeti felépítése a piaci elvárásokhoz igazodva csaknem állandóan alakul. Lassan ott tartunk, hogy akár évente többszöri átszervezés történik. A szervezeti egységek létszáma, kiszolgáló helyiség igénye, sok esetben munkamódszereik, eszközeik széles skálán változnak. Mire a tervek és azok megvalósítása befejeződik, lehetne újrakezdeni. De ugyanígy a covid is átértékelte az irodákkal szembeni elvárásokat akár területigény, akár a szellőzés területén.
Meghatározó elem az ipari technológiai fejlődésének a hihetetlen felgyorsulása is. Ennek a jelenségnek a kezelése napjaink építészetének egyik nagy kihívása – hogyan lehet az építészet eszközeivel, a térformálással kiszolgálni időben változó használói igényeket. Feloldani a konfliktust, évtizedekre tervezett statikus szerkezeti elemekkel szolgálni az állandó változást. Olyan flexibilis irodaházakat létrehozni, ahol a szervezetváltozások építési, átalakítási munka nélkül kezelhetők.
Az építészetnek nem csak reagálnia kell, de alakítania is kell a társadalmat érintő kérdéseket. A humánus környezet megteremtésével kapcsolatos elképzelések is változáson mennek át. Az energia felhasználásának csökkentése csak részkérdésnek tekinthető, amely leginkább mérnöki jellegű feladat. Sokkal érdekesebb és elvontabb a természet, a környezet és az építészet kapcsolata. Az épület és a környezetének közvetlen összefonódása, a határok elmosódása is teret nyer. A Magyar Zene Háza ennek példája.
Van kedvence azok közül, amit megvalósított?
Sok szempontból mintának tekinthető a Matáv székház, a Krisztina 55. projektjét, amelyet projektigazgatóként irányítottam a ’90-es évek második felében. Az elvárás az volt, hogy az épület tükrözze a Matáv technológiai ágazatban piacvezető szerepét, de ne pazarolja az ügyfelek pénzét.
Az épület hazai és nemzetközi szakmai elismeréseket kapott, többek között építészeti nívódíjat is. Példamutatónak találták a szocreál épület külső megjelenésének sallangoktól történő megszabadítása mellett a jellegének a megőrzését, a belső udvarának formabontó lefedésével létrehozott városi teret.
Mennyire tartja fontosnak az újszerű ötletek alkalmazását az építészetben?
Az építész ma tervez, és ennek megvalósítását évekkel később fejezik be, kezdik használni és évtizedek, esetleg századok múltával bontják le. A tabuk, korlátok nélküli gondolkodás, jövőbe látás képessége, a fantázia elengedése nélkül nincs nagybetűs Építészet.
Az építészet egyszerre művészet és mérnöki tudomány, így az újszerű ötleteknek és megvalósításuknak a sokszínűsége is jellemző. Ugyanakkor a l’art pour l’art hajszolása inkább káros. Leglényegesebbnek a harmónia megteremtése tekinthető.
(Bálint Boglárka, Velek Domonkos)
