Hogyan lett egy álmodozó kisfiúból a Nemzet Művésze? Beszélgetésünk során kísérletet tettünk arra, hogy lefessük nektek Aknay János Kossuth-díjas festőművész színes életútjának néhány fontos darabját. Ha inspirációt kerestek, jó helyen jártok, hiszen a hasznos tippekkel és gondolatébresztő témákkal teli beszélgetésben magát a művészetet is egy új szempontból ismerhetitek meg.
Tavaly elnyerte a Nemzet Művésze díjat, hogyan ünnepelte meg? Milyen hatással volt önre?
Nagy megtiszteltetés volt, főleg azért is, mert később kiderült, hogy a bizottság tagjai közül heten is rám szavaztak. Nem számítottam rá, ahogy az is meglepett, amikor a Kossuth-díjat a Munkácsy-díj után megkaptam. 2009-ben volt a hatvanéves kiállításom a szentendrei Művészet Malomban, amelynek az anyagát átvitték Debrecenbe, ezután adták át. Később derült ki, hogy a bizottság tagjai ott voltak a kiállításomon, végignézték, és azon vitatkoztak, hogy miért ne kapjam meg. Ez természetesen sokat számított a döntéshozatalukban, hiszen több száz képet nézhettek meg, melyek közül a legrégebbiek még a hetvenes években készültek. Tisztán láthatták az összefüggéseket közöttük.
Az élete melyik pontján jött rá arra, hogy festő szeretne lenni?
Már gyerekkorom óta ez volt az álmom. Lehet ez nagyképűnek fog hangzani, de én már általános iskolában tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Már akkor is művésznek éreztem magam. Nem akartam a könnyebb irányt választani, eldöntöttem és végigcsináltam.
Volt olyan, hogy megkérdőjelezte, hogy jó irányt választott-e?
Soha, és azt sem hagytam, hogy mások befolyásoljanak. A legfontosabb az volt, hogy saját magamat tudjam adni, hiszen a művészetben ez a lényeg. Ha valaki ránéz a festményeimre észreveheti a jellegzetességet és az összefüggéseket.
Sokszor megjelenik önnél az angyal motívum. Mi ennek az oka?
Már a hetvenes években is megjelent, de ehhez a kérdéshez van egy személyes történetem is, amit már rengetegszer meséltem és mindig azt kívánom, bár ne így történt volna. A két fiam között született egy lányom, Sarolta, aki nyolcévesen itt hagyott bennünket. Egyfajta festőangyallá változott. Nem csak számomra, hanem mindenki számára. Festőangyal, őrangyal, városvédő angyal.
Egyébként a témáról még annyit, hogy általában a címből derül ki, viszont a festményeim nagyrészét emléknek neveztem el. Már a művészettörténészek is próbálták kideríteni miért van ez, és írtak is róla cikkeket. Azért nevezem el így őket, mert a képen megjelenő dolgok az esszenciái a korábbi, esetleg folyamatos látványnak, ami bennem áttranszformálódik és így jelenik meg. Viszont ez akkor már csak egy emlék, egy élményegyüttes. Ezért is vannak „feldarabolva”, hiszen több sík van, több élmény van.
Mi vonzza ennyire a geometrikusságban?
Nálam magától jött, mindig is megvolt bennem egy egyfajta szervezettség, a rend, az arányok. A város sziluettjeit is nagyon szépnek találom. Volt egy olyan időszak, amikor sajnos többször vissza kellett mennem a Honvédkórházba, ugyan arra a folyosóra, ugyan abba az osztályba, viszont az ablakok pont a Szépművészeti Múzeum fele nyíltak. Egészen jól látszódtak a háborúban lebombázott házak sziluettjei a többi ház tűzfalán. Ezek az eltolt tetők és síkok rendkívül gyönyörűek számomra, szívet melengető dolgok. Hasonló látványok adják nekem az „emlék anyagot”.
Ha valaki művész szeretne lenni, muszáj egy drága egyetemre mennie?
Ez döntés kérdése. Az egyetem nélküli út nehezebb, hiszen van egyfajta evidens tudás, amit így máshonnan kell az illetőnek megszereznie. Viszont akár végez az ember egyetemet, akár nem, ha valami sántít, az sántít. Van, aki végigcsinálja az egyetemet és rájön, hogy mégsem olyan képességű, mert valahol még mindig bizonytalan.
(Erdélyi Bíborka)
