A történelmi események mindig nagy hatással voltak az adott kor kultúrájára. Nincs ez másképp a filmek esetében sem, ahol a cselekmény és a szereplők gyakran tükrözik az aktuális közhangulatot. A legjobb példa erre a gonosz karakter, amiben viszontláthatjuk egy társadalom ellenszenveit és félelmeit. De hogyan is változott az elmúlt évtizedekben a sötét oldal és mi jellemzi manapság a főgonoszokat?
Mivel a népszerűbb filmjeink jelentős része Hollywood terméke, így azoknak megértéséhez is az amerikai társadalmat kell alapul vennünk. Az ’50-es, ’60-as évek Amerikáját a második világháború emléke és a formálódó hidegháborús konfliktus tartotta lázban. Ennek az időszaknak a termékei a náci, illetve kommunista gonoszok, akiknek egészen a mai napig jelentős hatásuk van a filmiparra. Szintén ennek a kornak a szüleményei a vallási témájú filmek. Ezek az istenfélő amerikai családot akarták szembe állítani a pogány, hódító birodalmakkal. Ilyenre példa a Ben-Hur, amelynek a főhőse a zsidó-keresztény kultúrkört, míg a gonosza a politeista Római Birodalmat testesíti meg. Ezekre a filmekre általában jellemző volt a „mi versus ők” mentalitás, amiben valamilyen külföldi, esetleg földönkívüli erő az Egyesült Államok ellen tör. Ez a tendencia a 70-es években változott meg drasztikusan. Az elhúzódó vietnámi háború, a polgárjogi mozgalmak elnyomása és a Watergate botrány rávilágított a határon belüli problémákra is. Az állami és vallási intézményekbe vetett bizalom drasztikusan csökkent, amire a filmeknek is reflektálniuk kellett. A gonoszok szerepét a korrupt politikusok és intézmények vették át. A cápa című film egy olyan polgármestert mutatott be, akinek fontosabbak a város turisztikai érdekei, mint az emberéletek, Az elnök emberei pedig Nixon ügyeskedéseit hozta el a mozivásznakra. Szintén ebben a korszakban jelentek meg a hatalmaskodó rendőrök és börtönigazgatók a gonosz karakter szerepében.
Az Egyesült Államok ’80-as éveit, az évtizedet majdnem teljesen végig szolgáló Ronald Reagan elnök határozta meg. Ennek megfelelően a filmipar a gonosz karakter helyére egyrészt a drogbárókat, másrészt a szovjet ügynököket ültette. A Rocky IV és a Vörös hajnal szinte már szovjetellenes propagandának is beillő módon reagált a társadalom világháborútól való félelmeire. Érdekesség, hogy a korábbiakkal ellentétben a rendőrség újra visszakerült a jófiúk oldalára. A Tango és Cash című filmben például hiába szegnek meg a főhősök szinte minden törvényt, a film úgy állítja be ezeket, mint szükséges rossz a drogkartellek elleni harcban.
A hidegháború végeztével azonban Hollywoodnak megint új témákat kellett keresnie. Ezúttal az amerikai társadalomnak az erkölcstelenségtől és felforgató tevékenységektől való félelmét tudták átültetni a mozivásznakra. A nihillista főgonoszok minden cél nélkül okoztak káoszt a 90-es évek filmjeiben. Minderre még egy lapáttal rátettek a szeptember 11-ei események. A terroristák nagyon jól beleillettek a felforgatók szerepébe. Ennek az eredménye lett a Sötét lovag trilógia is, ahol Joker a terrorista, míg Kétarc inkább a nihilista gonosz szerepét ölti magára.
Manapság egy nagyon érdekes fordulatot figyelhetünk meg a gonoszok karakterekben. Az amerikai embereket foglalkoztató problémák már nem köthetőek egy konkrét személyhez. Az utóbbi években konszenzus alakult ki abban, hogy az éhezésért, az egyenlőtlenségekért vagy éppen a rasszizmusért az egész társadalom felelős. A filmek gonosz karaktere azonban nem lehet az egész emberiség. Így születtek meg a ma használt anti-gonoszok. Ők olyan karakterek, akik felismerik a problémákat, és a céljuk azok megoldása. A hősöktől csupán annyiban különböznek, hogy a változást nem békés, hanem erőszakos eszközökkel próbálják elérni. Az anti-gonoszoknak általában megérthető a motivációjuk, hiszen egy romlott rendszert akarnak megjavítani, csupán nem a megfelelő módszerekkel.
Az anti-gonoszok leghíresebb képviselője egyértelműen Thanos karaktere. Az ő szemében az éhezés a túlnépesedés eredménye, amit csupán az univerzum felének kiirtásával lehet orvosolni. Ahogy ő fogalmaz, ez a cselekedete hozza el a tökéletes egyensúlyt. Egy másik gyakran emlegetett példa a Fekete Párduc gonosza, Erik Killmonger, aki a rasszizmus ellen veszi föl a harcot. Ehhez azonban egy gazdag afrikai ország vezetését kaparintja meg, majd annak fegyvereivel kívánja elérni a célját. Szerencsére ezt megakadályozza a Fekete Párduc, aki már békés eszközökkel veszi fel a harcot a rasszizmussal szemben. Szintén a modernkori anti-gonosz karakterbe illik bele X-Men ellensége, Magneto, vagy éppen Richmond Valentine és Poppy Adams a Kingsman filmekből.
Láthatjuk, hogy a mai gonosz karakterek jelentős különbséget mutatnak a korábbiakhoz képest. A 20. század filmjeiben a gonosz és a hős szembenállását főleg a céljaik határozták meg. Mára a célok közösek lettek, különbség csak az ahhoz vezető útban van. Ez a változás azt is eredményezte, hogy a két oldal közötti határ elmosódott, néhány filmben pedig teljesen el is tűnt. Itt gondolhatunk a Trónok harcára, ahol a végére már nem tudjuk eldönteni, hogy Daeneryst hova is soroljuk. Szintén nagyon különlegesre sikerült a Joker című film is, ahol az írók már nem is fáradnak azzal, hogy jó és rossz között különbséget tegyenek. Azzal, hogy a filmek átlépik a fekete-fehér gondolkodás határait, sokkal emberközelibbé teszik a gonoszokat. Ezzel gyakran elhagyják a korábbi, tanmesékhez hasonlító oktató jelleget, viszont a nézők egy sokkal érdekesebb és elgondolkodtatóbb történetet kapnak cserébe.
(Szabó Máté András, Budapesti Műszaki Egyetem
KÁTÉ, a BME gépészkarának lapja)
