Levezette már ősök és utódok kapcsolatát, túlélt sok vihart, mely a biliben tombolt. Jelenleg „életed filmjéről” beszél országszerte, de avanzsált már bájosan szerencsétlen úszómesterré, pincérré, krampusszá, taxisofőrré és fesztiváli hangmesterré, de olykor a játszótér fenegyerekévé változik, és egy hip-hop számban számol be az óvodások kemény világáról. A sokoldalú, Karinthy-gyűrűs humoristával, Kovács András Péterrel beszélgettem a kezdetekről, munkáról és magánéletről.
Érdekes ívű karriert futott be, hiszen kamasz korában még pap akart lenni, aztán jogtudományt tanult és tanított, majd otthagyta a katedrát, és humoristának állt. Hogyan történtek ezek az éles váltások?
Kamasz koromban egyházi gimnáziumba jártam, és volt közöttünk néhány frissen diplomázott, nagyon jó fej szerzetes, akik megmutatták, hogy az egyházi hivatást lehet frissen, a modern kornak megfelelően csinálni, nemcsak „sekrestyeszagúan” és unalmasan. Ők olyan nagy hatással voltak az életemre akkor, hogy egy évig gondolkodtam rajta, hogy én is beálljak a rendbe, de aztán közelebbről is megismertem az egyházat, meg a női nemet, és így mégis a világi pálya mellett döntöttem. Aztán a jogi egyetemet választottam, mert azt gondoltam, utána még bármibe belefoghatok, és majd később visszatérhetek a joghoz. A diplomám megszerzése után éreztem, hogy nem az én világom egész nap egy irodában ülve adásvételi szerződéseket gyártani, úgyhogy menekültem vissza az egyetemre PhD hallgatónak, meg tanítani, amit egyébként nagyon szerettem. A humor teljesen véletlenül, hobbiként indult e mellett, és végül ez lett az én utam.
Hogyan formálták ezek az utak a világszemléletét, mit adtak hozzá a jelenlegi szakmájához?
Az egyházi gimnázium lelki mélységet és többrétű gondolkodást, a jogi egyetem pedig pragmatikus szemléletet adott. Az utóbbi abban segít, hogy ne lebegjek egy méterrel a föld felett, miközben a humor miatt más oldalról nézem és láttatom a dolgokat.
Egy korábbi interjúban említette, hogy egy stand upos szűrőn keresztül nézi a világot? Mit jelent ez?
Azt jelenti, hogy egy lépéssel távolabbról tudom nézni a dolgokat. Vannak olyan nem kívánt helyzetek, pillanatok az életben, amelyeken más meghökkenne vagy felidegesítené magát, de én – hál’ Istennek – tudok mosolyogni ezeken még akkor is, ha érintett vagyok az ügyben. Ez egy szerencsés dolog, nagyon sok agysejtem maradt meg ennek köszönhetően.
Hogyan születik meg egy egész estés műsor? Mesélne az inspirálódásról, az alkotási folyamatról?
Általában gyűlnek az anyagok egy olyan témában, ami nagyon érdekel, foglalkoztat, aztán elkezdek utána olvasni, figyelni magam körül, és beszélgetek különböző emberekkel. Amikor összeáll egy használható anyag, gondosan megszerkesztem, hogy az előadásnak legyen egy dramaturgiai íve, ne csak poénokat dobáljak másfél órán át.
Maximalista-e a színpadon? Milyen elvárásai vannak megával szemben?
Minden. A turné című filmben Törőcsik Mari azt mondja, hogy: „nem lehet minden este jónak lenni”, de én azért törekszem rá, mert minden közönség megérdemli, hogy a tőlem telhető, lehető legjobbat kapja, és az én épülésemnek is az válik hasznára, ha szorosan kell tartanom a gyeplőt. Úgyhogy igen, maximalista vagyok.
És ha mégis előfordul, hogy a közönség valami miatt nem kellőképpen vevő a poénjaira?
Hál’ Istennek ma már tudom, hogy mi múlik az én anyagomon és mi a közönségen, és ha tudom, hogy jó az anyag, amit mondok, akkor ez nem az én saram. Ha nem olyan a légkör, akkor is elmondom a szövegemet, kivárom az időt a nevetésekre, és így, aki akarja, jól tudja magát érezni. Az a baj, hogy nem derül ki ezekben a helyzetekben, hogy ki az, aki ettől függetlenül hihetetlenül örül, csak magában, aki „belül bont pezsgőt”, ahogy mondani szoktam.
Rendszerint a családjáról is mesél történeteket. Van olyan pont, amitől egy sztori már túl bensőséges lenne?
Mindig csak az általánosságig megyek el, addig, ameddig a közönség azonosulni tud a történetekkel, és be tudja helyettesíteni a saját családtagjait. Igazán személyes részleteket, például keresztneveket sosem mondok el.
Mennyire fontos Önnek a családi intimitás megőrzése ebben az infokommunikációs világban, ahol mások előszeretettel osztják meg magánéleti dolgaikat a közösségi médiában?
A lehető legfontosabb. Vigyázok, hogy a gyerekeim ne lássák semmiféle kárát sem most, sem később annak, ha valamit elmondtam róluk a színpadon, amire nem adták anno az engedélyüket. A magánélet nálam abszolút prioritásnak számít.
A Mélyvíz sorozat és folytatása nagy népszerűségnek örvend a Comedy Centralon. Úgy nézki, két szerencsétlenkedő úszómester mindennapjait filmvászonra vinni bravúros ötletnek számít. Honnan ered?
Nyáron a gyerekeimet vittem uszodába, és ott voltak ilyen figurák, akik azt hitték, hogy teljesen uralják a terepet, és a világ minden nyelvén beszélnek (az összes turistának odaszóltak valamilyen furcsa, kevert nyelven). Akkor jutott eszembe, hogy minden szakmában vannak emberek, akik a pálya ördögeinek tartják magukat, és ez adta az ötletet, hogy készítsek a Comedy Centralnak egy prezentációt, ők pedig ráharaptak. Érdekes, hogy a legtöbb pozitív visszajelzést a pincéres részekkel kapcsolatban kaptuk, úgy tűnik, az a közönség kedvence.
Ha valamelyik gyermeke úgy döntene, hogy az édesapja nyomdokába lép, mit tanácsolna neki?
Legyen önmaga! Először magához jusson el, azután a hallgatósághoz. Ez a legrövidebb, legegyenesebb, de egyben legnehezebb út is a közönséghez és a sikerhez.
Miben rejlik a humor varázslatossága? Mitől lesz valami átütő?
Attól átütő valami, hogy igaz. Az emberek azon nevetnek, ami őszinte, amit magukénak éreznek, és ezeket a dolgokat sokkal könnyebben zárják a szívükbe. Ezért könnyű humorral átadni üzenetet a közönségnek. Ezenkívül az is fontos, hogy a témának húsbavágónak kell lennie. Démonokat kell nevükön nevezni, legyen az egy politikus, az anyós, vagy egy belső feszültség. Azok a viccek az igazán erősek, amelyeknek tétje van, amelyek valamilyen ellenfelet hívnak ki maguknak.
(Pap Rebeka)
