Szeretek úgy gondolni az emberi életekre – és ennek kiterjesztéseként az emberi kapcsolatokra – mint egymás mellett futó szálakra, amik eredetileg párhuzamosak, majd két ember találkozásakor egymással összefonódnak, egészen addig, amíg a két ember valamiféle sorsközösséget alkot. Mindig is érdekesnek találtam azokat a találkozásokat, amik során néhány napra vagy órára összefonódik a sorsod valakivel, majd az egységnyi idő elteltével valószínűleg soha többet nem látod őket. Van ebben valami megnyugtató és különleges: az ideiglenes társadnak gyakorlatilag azt mondasz, amit szeretnél, hiszen, mivel soha többé nem látod, nem számít, hogy mit tud meg rólad. Ugyanez a tényező adja a rövidéltű sorsközösségek másik varázsát: a világ valamely pontján van egy ember, aki amolyan időkapszulaként kizárólag annyit lát belőled, amit akkor egyszer megmutattál neki – se többet, se kevesebbet.
Ha utazol, akarva-akaratlanul sorsközösségek része leszel. Ez kiváltképp igaz, ha az utazás különböző részeire az olcsóbb megoldást választod – ugyan az efajta kapcsolódás az autóban vagy magánhelikopterben megvalósítható, ám ebben az esetben ezt valószínűleg valamilyen tragédia árán tudod elérni. Az autópályán maximum azzal és akkor kerülsz sorsközösségbe, ha és akivel mondjuk karambolozol ott – és lássuk be, ez nem a legjobb és legköltséghatékonyabb recept arra, hogy érdekes élményeket szerezz a kalandjaid során.
Olcsóbb megoldás például Berlinbe éjszakai vonattal utazni, ha az utazás időpontját relatíve későn fixálod le – bár repjegyeket is igen olcsón lehet szerezni, ha az ember időben kitalálja a részleteket, de én nem így tettem. (Plusz na, érdekelt az éjszakai vonat!) Gazdasági okokból az olcsóbb ülőhelyeket vettem meg a nagyjából 12 órás útra este 8-tól reggel 8-ig – én tudok így aludni, nekem nem probléma!
Amikor felszálltam a vonatomra Berlin főállomásán, boldogan tapasztaltam, hogy a másodosztályú kocsim helyett elsőosztályút küldtek – ugyan a kettő fajta vagon közötti pontos különbségre azóta sem jöttem rá, hiába vagyok átlagnál jobban művelt a magyar vasúti szolgáltatás tekintetében, de az ilyen fajta meglepetések azok, amiknek az ember örül, és befogja, nem?
A kabinon eleinte egy kaliforniai házaspárral osztoztam, akikről kiderült, hogy háromhetes üzleti úttal egybekötött kaland részeként látogatják meg Budapestet – eredetileg hálókabint szerettek volna, de az internetes jegyvásárlás nem sikerült, és ez a jegy maradt csak. Ezutóbbiban meg tudtam erősíteni őket: én sem találtam módját, hogy erre a járatra online vásároljak jegyet – de legalább alkalmam adódott katasztrófaturistáskodni egy kicsit a Kék Pelikanból ismert nemzetközi jegypénztárnál az egyébként igen romos Déli Pályaudvaron. Ez egyébként teljesen elkerülhető, bármelyik nagyobb állomás bármelyik nemzetközi jegypénztára árusít berlini vonatjegyeket, de én elköteleződtem erre az apró side questre – számomra a legális nemzetközi vasutazgatás is teljesen összefonódott a Kék Pelikannal.
Meséltem a párnak Budapestről, ajánlottam nekik programot – ami annak ellenére, hogy 20 éve élek Budapesten és ez idő alatt 2 ország cserediákját is körbevittem a városban, igen nehéznek bizonyult. Megtudták az alapokat: ne szállj be a szolgáltatófüggetlen taxiba, mindig lyukassz a tömegközlekedésen (kiváltképp turisták frekventálta helyeken), ne egyél mexikói ragus lángost, ne vedd el a tárgyakat, amit az utcai árusok próbálnak a kezedbe – és társaik. A Südkreuzon (berlini Déli Pályaudvar, ami jellegében inkább Kelenföldre hasonlít – irónia, mi?) felszállt egy német úriember, akivel senki nem beszélt közös nyelvet.
Drezdenben felszállt egy hölgy egy darab bőrönddel, a mellettem lévő helyre szólt a helyjegye. Az amerikai férfi segített neki felrakni a bőröndjét, majd kettőt fordult és konstatálta, hogy nincs meg a hátizsákja. A pillanat törtrésze alatt gyakorlatilag leugrott a vonatról, rohant a táskája felé – ezalatt én és a német fazon (aki egyébként szavak nélkül értette ilyen jól a helyzetet) nyitva tartottuk a vagon két ajtaját. Ez egyáltalán nem volt átgondolt mozzanat, de a házaspár nagy meglepetésére sikerrel jártunk, és a nő indulás előtt visszakerült a vonatra. Hátizsákostul, adrenalinlöketestül. Mikor visszatért a kabinba, kiderült, hogy a jegye és az útlevele is a hátizsákban volt, és egyébként Srí Lanka állampolgára – ez nagyon nem lényegtelen, Srí Lankának nincs szoros értelemben vett külképviselete Magyarországon! Egy útlevél elvesztése nagy probléma, akárhol vagy, de hatalmas probléma, ha külképviselet nélküli országban tartózkodsz. Ennek értelmében a cikkem legfőbb tanulsága: vigyázz az útleveledre! Rajtad legyen, ne melletted, ne a táskádban.
A történtek után az immáron igen zsúfolt kabintársaimmal trauma bonding tankönyvi esetét tanúsítottuk – nagyjából éjfélig beszélgettünk, mindenki a maga világáról. Ennek során kiderült, hogy a házaspár fia és a hátizsákos nő ugyanazon területen dolgoznak, ezért valamilyen karrier-lehetőség kapcsán e-mail címet cseréltek a kaliforniai hölggyel. Nincs információm arról, hogy mi lett ebből, de ha történt valami, akkor az valószínűleg a világ leghihetetlenebb igaz sztorija valamilyen egyesült államokbeli csávó LinkedIn profilján.
Budapestre megérkezve a hátizsákos nő megkért, hogy osszak netet a telefonomról, mert Drezdenben elfogyott a roaming nete – a netemen hívott egy taxit magának, amit a Nyugati előtt megvártam vele. Utánakiáltottam:
Mind your backpack! – Vigyázz a hátizsákodra!
A taxi elhajtott, és soha többet nem láttam sem a házaspárt, sem a hátizsákos nőt, sem a német férfit. Véget ért a közös dolgunk, a sorsközösségünk, és most van egy közös vicces sztorim a világ három pontján élő négy személlyel.
(kiemelt fotó: Pixabay)
