Egy bakancslistás hely, egy közel 16 órás buszút és rengeteg izgalom – így indult az első olaszországi utazásom. Alsóbb évesekként egy végzős osztály római osztálykirándulásához csatlakozhattunk, így Pécsről busszal vágtunk neki Olaszországnak. Bár az út fárasztó volt, az izgatottságom, mely már napokkal az indulás előtt megjelent, elnyomta a fáradtságot: alig vártam, hogy végre megláthassam az Örök Várost. Számomra egy feledhetetlen emlék marad a Rómában eltöltött hét, hiszen csodás emberekkel fedezhettem fel egy különleges helyet, és belekóstolhattam a la dolce vita életérzésébe.
A Rómáig tartó utat magánbusszal tettük meg, ami során nem unatkoztunk, mert itt kaptuk a legtöbb információt a látnivalókról, programokról. Idegenvezetést a tanáraink nem végezhettek a helyszínen, mert az szabályszegésnek bizonyult volna. Rómában inkább tömegközlekedés segítségével fedeztük fel a várost, mert az sokkal költséghatékonyabb és rugalmasabb volt, tekintve, hogy a sofőreinknek a hosszú út után pihenniük kellett. A metróhálózat egészen könnyen kiismerhető, de a tömeg, az szó szerint nyomasztott minket. Több alkalommal előfordult, hogy a csapatunknak két külön szerelvényre kellett felszállnia, mert egyre nem fértünk fel mindannyian, így persze minden időpontról elkéstünk. Az ottani „HÉV-en” (hivatalosan Ferrovie Laziali) már valamivel jobb volt a helyzet, de a klíma – még a szakadó eső és az alig 25 fok ellenére is – magas fokozatra volt állítva, így a csoport fele megfázott.
A várost, ahol tehettük, gyalog jártuk be, így napi több kilométert is megtettünk. Volt egy hetünk turistáskodni, de így sem jártunk be mindent, amit szerettünk volna – mivel mindenhonnan elkéstünk, de ennek ellenére nagyon sok látnivalót felfedezhettünk. Róma tele volt hozzánk hasonló csoportokkal és az iskolakezdés elől menekülő családokkal a világ minden tájáról. Hiába a sok turista Rómában, az olaszok csak az ő nyelvükön voltak hajlandóak beszélni. Olaszos csoportként próbáltuk minden tudásunkat kamatoztatni, de bevallhatom, hogy amikor volt rá lehetőségünk, sokan inkább az angol nyelvet választottuk a kommunikációra. A látogatók mellett sehol nem éreztük magunkat kívülállónak, így az esélytelenek nyugalmával mászkáltunk a „hét domb városában”.
Estéink során kevés időt töltöttünk a belvárosban, de volt erre is példa. Róma metróhálózatának központja, a Termini, még ilyenkor sem csendesedik el. Ha egy dolgot mondhatok, ami biztosan nem fog hiányozni Rómából, az a Termini és környéke. Az esti Róma egy teljesen más érzés, mint a nappali. Már értem, miért mondják, hogy Róma mindig másik arcát mutatja.
Az Olaszországban töltött napjaink elég zsúfoltak voltak, ez a hazaérkezés utáni első héten mindenkin meg is látszott. Odafelé Palmanovát, visszafelé Assisit ejtettük útba megálló gyanánt. Mind az I. világháborús sírhelyek, mind a Szent Ferenc-templom új ismereteket tárt fel előttünk. Az első teljes napunkat már egy programcserével kezdtük, ugyanis ekkor volt a legmelegebb, így reggel Ostia felé vettük az irányt, és a tengerparton töltöttük a délutánt. Természetesen nem maradt el a napi adag a látványosságokból, így Rómába visszatérve hitünket gyakorolva jártuk körbe a Szent Pál-bazilikát, az esti órákban pedig a Spanyol lépcsőt. Egyházi iskola lévén mind a négy pápai bazilikát megnéztük az ottlétünk során, és egyéb vallási épületeket is meglátogattunk, amelyek minden nap egy kisebb megállót jelentettek. Szerettük azt az érzést, amikor az adott templomokban nemcsak fizikailag, de lelkileg is megpihenünk. Persze a „kötelező” körök mellett rengeteg szabadidőt kaptunk, amikor a saját tempónkban fedezhettük fel a várost. A római tartózkodásunk során XIV. Leó pápa is a Vatikánban tartózkodott, így mi is ellátogattunk a világ legkisebb államába, de az audienciát lekéstük, melyet szomorúan vettünk tudomásul. Természetesen tervünk volt a Szent Péter-bazilika és a Vatikáni Múzeum meglátogatása is. A múzeum hatalmas gyűjteményt rejt, így annak teljes bejárása még közel öt óra alatt sem sikerült. Az én személyes kedvencem törpeállamban a Sixtus-kápolna volt. Óriási szerencsémre egészen sok időt tudtam bent eltölteni, pedig folyamatosan terelték az embereket kifelé. Ezen idő alatt átélhettem egy szavakkal elég nehezen leírható érzést. Számomra az, hogy a római katolikusok egyik legfontosabb kápolnájában állhattam, egy teljesen emberfeletti élmény volt, csakúgy, mint a Szent Lépcső meglátogatása, ahol mind a 28 lépcsőfokot térdelve és imádkozva tettük meg. Jézus is ezen a lépcsőn járult Poncius Pilátus elé. Bár a valódi lépcsőt a turisták miatt deszkákkal vették körbe, a hely varázsa megmaradt.
Római programunkból nem maradhattak ki a város egyéb ikonikus helyei sem. A Colosseumtól és a Forum Romanumtól a Trevi-kúton és a Pantheonon át a híres bazilikákig – amiknek mindennap szenteltünk egy kis figyelmet – számos történelmi helyszínt bejárhattunk. A Piazza Navona, Romulus és Remus szobra, valamint az obeliszkek pedig újabb érdekességekkel tették színesebbé a túránkat. Nem is tudnék csak egy nevezetességet kiemelni, ami különösen tetszett, de sajnos a Trevi-kútban való gyönyörködést nem tudtam élvezni, egyrészt a nagy tömeg, másrészt pedig a nemrég bevezetett elkerítés miatt. Maga a kút gyönyörű, de mire felfogta volna az ember, hogy hol is van valójában, a tömeg már lökte is tovább. Eléggé elkeserítő volt számomra, de a pénzdobás hiedelmét figyelmem előtt tartva nem hagyhattam, hogy ez ne történjen meg, és végül – életem leghosszabb sorának kivárása után – sikerült közel jussak a szökőkúthoz.
Már egy hete vagyok itthon, de még mindig nem fogtam fel, hogy hol is jártam. Minden csendes pillanatban áramlanak vissza az emlékek, amelyekből persze akadt jó és rossz is. Az egyik negatívum volt, hogy az időjárás nem éppen kedvezett nekünk, hiszen elkaptunk egy elég nagy vihart – pontosabban ő kapott el minket. Nem volt elég, hogy eláztunk, de pont a mi mobilházunk ázott be a kempingben is. A padló alól először csak szivárgott, majd hömpölygött fel a víz, de a problémát fél órán belül elhárítottuk: átköltöztünk egy másik házba, a recepciósok segítségével. Ugyanakkor, mint mindennek, ennek is megvan a pozitív oldala, mert egy sokkal nagyobb házat kaptunk, így – az addigiakkal ellentétben – nem zsúfolódtunk össze heten egy papíron hat-, de szerintem négy személyes mobilházban.
Történtek érdekes és kellemetlen dolgok is Olaszországban, de örömmel elmondhatom, hogy mindenki boldogan és feltöltődve érkezett vissza Pécsre, meg persze betegen. Róma sokáig csak álomként lobogott a szemem előtt, de úgy néz ki, egy hónap múlva újra meglátogatom, addig is: Arrivederci, Roma!
(Kiemelt kép: a Trevi-kút és a látogatók tömege. Forrás Kudar Kata)
