Ki más tudná a tanítás és a művészet kapcsolatát jobban értelmezni, mint az az ember, aki saját életműkiállítása feltételéül is megszabta, hogy a tanítványai munkái is ki legyenek állítva? Az elhivatott mesterrel, a világszerte nyomot hagyó Farkas Ádám Kossuth-díjas szobrásszal, a Nemzet Művészével, egyetemi professzorral, a Magyar Művészeti Akadémia tagjával beszélgettünk.
Milyen a munkatempója, mikor érzi úgy, hogy alkotnia kell?
Nagyon korán megtanultam, hogy a művészlét az nem a „kedve van, akkor dolgozik egy kicsit, ha nem, akkor nem” kategória, hanem ugyanolyan munka, mint a hivatalnoki, vagy mint a gyári munkásé. A munkában való kitartást és a nehéz munkának az örömmel is járó elvégzését már gyerekkoromban láttam. Édesanyám, F. Györffy Anna grafikusművész volt, gyerekkönyveket illusztrált, reggeltől-estig itthon rajzolt. Mindenki számára ismertek az ő munkái, a Pöttyös Panni sorozat, a Mosó Masa Mosodája. Volt, hogy elővett egy-egy darab papírt, a ceruzái közé markolt, szétosztotta, és pályázatot hirdetett köztünk, ha már nem tudtunk viselkedni a bátyámmal. A rajzolás és a művészet otthon egy természetes dolog volt. A szobrászat pedig még ma is örömteli feladat. Amikor eljutottam oda, hogy nahát, ezt tanulom, akkor teljesen természetes volt már az a munkabírás, ami kell hozzá, és hála istennek ez még most is így van. 77 éves leszek idén, mégis ugyanúgy a munka okozza a legnagyobb örömet az életemben. Igazából csak akkor lehet nagy és elismert művész valaki, ha egy kicsit megszállott, és azt gondolja, hogy nem neki fontos az, hogy megcsinálja, hanem annak a dolognak létre kell jönnie, és inkább közbülső médium ő.
Évekig tanított egyetemen. Közismert önről, hogy nagyon jó kapcsolatot ápol a tanítványaival. Miért fontos ez a viszony a mesternek?
Azért, mert én tudom, hogy a művészet egy nagyon messziről induló láncfolyamat. Ha valaki kiválasztódik, mester lesz, és egész életében mindig egy kicsit tanul, kutat, fejlődik, utánaolvas a dolgoknak, érdekli a művészet, elmegy megnézni kiállításokat, múzeumokba jár, tehát ebben a világban él, akkor a tudás elkezdi egy idő után szorítani, és úgy érzi, hogy ezt meg kell ossza, hogy az ő tudása ne haljon meg, amikor az élete lejár. Az természetes dolog, hogy a mester segít a tanítványainak. Időnként egy-egy diákom megkérdezi tőlem, ha valami extra dologban segítettem neki, hogy „de hát mester, hogyan tudom én ezt meghálálni?” Én erre pedig azt szoktam mondani, hogy „sehogy, nekem semmit sem kell meghálálnod, majd, amikor mesterré válsz, akkor add át annak, aki majd a tanítványod lesz.” Akkor ez a folyamat élő marad, és a tudás nem vész el.
A tanítás és a közösségszervezés a művészet kötelező velejárója, vagy ez az ön személyes feladata?
Én azt hiszem, hogy a művészet önmaga is tanítás, akkor is, ha valaki nem tanít, hanem csak alkot. De vannak olyan művészek, akiknek van igénye a tudás direkt átadására. A tanítással, hogyha valaki elköteleződik, akkor egy olyan terhet vesz a hátára, amit nem lehet letenni. Mint egy púp, azzal a különbséggel, hogy ez szükségszerű és nagyon hasznos dolog. Ugyanaz, mint mikor valaki a vadalmába beolt egy szemet, és aztán abból kinő a gyümölcsfa, ő azt metszegeti, és végül termést hoz, nem csak magának, hanem sok mindenkinek. A tanításra ez általában érvényes, de az alkotásra, és a művészet átadására is.
