Olimpia bajnokként fogadták szülővárosában a magyar bronzérmes öttusázót, Kovács Saroltát, akinek kijutása sem volt biztos az ötkarikás versenyre. Számos komoly sérülés és műtét hátráltatta a verseny előtti hónapokban, de nem adta fel és felállhatott a dobogó harmadik fokára.
Miért pont az öttusa, mikor kezdődött ez a szerelem?
8 évesen édesapám levitt az uszodába, hogy tanuljak meg úszni. Egy év múlva úgy voltam vele, hogy jó, megtanultam, de én úszó nem leszek, unalmas volt. Az úszóedzőm látott bennem affinitást, nem akarta, hogy elvesszen a tehetségem. Mondta, ha nem is úszás, akkor öttusa. Így kerültem az öttusa csoporthoz. Azóta ott vagyok, ezt tényleg nem lehet megunni. Szeretem, hogy színes és kiszámíthatatlan. A lovaglás a kedvencem, mivel szeretem az állatokat.
Akkor már keményen az iskolás éveidet tapostad. Hogy tudtad összeegyeztetni a tanulással?
Akkor kezdtem el az általános iskolát, amikor bekerültem az öttusa csoportba. Az 5:40-es reggeli úszás után mentem nyolcra az iskolába. Jó tanuló voltam, a tanulást a buszon, kádban, főként este oldottam meg. A szünetek arra voltak, hogy megírjam a házikat, az osztálytársak segítettek. A középiskolában már félig-meddig magántanuló voltam, sok edzőtáborom volt, de amikor csak tudtam, bent voltam. Úgy osztottam be mindig az időmet, hogy nem volt szabad percem. De nem hiányzott semmi. Egy átlag sulis hazamegy, leül gépezni, telefonozik, „Jaj, ennyi az idő, még mindig nem tanultam”. Én pedig, ha volt 5 percem, akkor csináltam még valamit. Sokan kérdezik, hogy nem sajnálom, hogy kimaradtam valamiből. Nem éreztem ezt soha. Én ezt az életet éltem, nem tudom, milyen a másik.
Hogy néz ki egy sportoló napja az olimpia előtt, mennyit készültél?
Ez egy nagyon hosszú folyamat. Én már 23 éve az olimpiára készülök, ez volt a harmadik olimpiám. Az első kettő nem sikerült. Hétfőtől szombatig van edzés, vasárnap mindig pihenek. Nincs soha két ugyanolyan nap. Általában napi 4 edzésünk van: délelőtt kettő, délután kettő. Szombaton csak délelőtt van edzés, utána egy másfél nap szünet, és minden kezdődik elölről. Ha nincs edzés, akkor is a sporthoz kapcsolódó elfoglaltságaim vannak, például gyógytornász, masszázs vagy pszichológus.
Kik segítettek át az olimpia előtti nehéz időszakon?
(Tavasszal műtötték egy sérülés miatt a a térdét, és trombózis alakult ki nála a műtét után – a szerk.) A családom támogatása nélkül sehol se lennék. Ez kellett nekem, ők voltak, akik erősítettek. Az élet mindig nullára játszik, ezt megtanultam. Ha elvesz, akkor vissza is ad. Kinek előbb, kinek később, csak győzzük várni.
A közönség jelenléte nélkül sikerült megszerezned Tokióban a bronzérmet. Ez akkor nem okozott hiányt?
Akkor is éreztem, hogy van valami a levegőben. Hiányt nem okozott, mert tudtam, hogy nem lesznek és úgy készültem.
Mi várt téged itthon, mikor hazaértél?
Már mentem volna a kutyámért, de szólt a párom, hogy még haza kell mennünk. Nem értettem, miért. Megérkeztünk, és a társasházunk lakói pezsgővel, virágokkal, ajándékokkal vártak. Fel volt díszítve a ház, lufik voltak az ajtóm előtt. Úgy fogadtak, mintha olimpiai bajnok lennék. Számomra is arannyal ér fel ez a bronzérem. A fehérvári uszodánál egy nagy plakát várt „Büszkék vagyunk Rád, Saci!” felirattal.
Nagyon sok megkeresés érkezett. Próbálok mindenhova elmenni, megfelelni, de ez az édes teher. Nem voltam felkészülve erre, az úgynevezett szerepléses hatodik tusára. Olyan emberek gratuláltak nekem, akikről azt se tudtam, hogy tudják, hogy létezem. Van egy példaképem, egy hatalmas öttusázó, Balczó András. Az olimpia után kaptam tőle SMS-t, hogy nagyon gratulál és hogy sírtak otthon. Micsoda, ők sírtak otthon?!
Kint is éreztem ezt a szeretetet, amit küldtek innen.
Mit jelent számodra egy kisebb aranyérem, akár egy tesztversenyről?
Megmondom őszintén, nem minden érmem és kupám tudom, hogy hol kaptam. A fontosabb érmeket próbáltam szép helyre kiakasztani. Az egyik szoba nálunk csak kupákból és érmekből áll.
Gondolkoztál már azon, hogy mihez kezdesz, ha a sportkarriered a végéhez ér?
Az edzői pálya vonz, a kisgyerekekkel szeretnék foglalkozni. Még ne kamaszodjanak, akkor még olyan cukik. Vagy a katonaság. Az családi hagyomány. Több, mint 4 éve ott vagyok a Sportszázadban (a Magyar Honvédség Altiszti Akadémia szervezetébe tartozó, élsportolókból létrehozott alegység – a szerk.), az is nagyon tetszik. Úgy érzem, ha vége, lesz miből választani.
Ha nem sportolsz, mivel töltöd a szabadidőd?
Moziba járni, rejtvényt fejteni nagyon szeretek. Barátaimmal, az öttusatársaimmal lenni. Pihenni, amint szabadidőm van, alszom. Van egy keresztfiam, vele próbálok minél több időt tölteni. A legszívesebben Barackkal, a kiskutyámmal vagyok.
Baracknak is különleges sztorija van, ha jól tudom.
Ez is olyan dolog volt, hogy bármi történik, menni kell tovább. 2014-ben Európa-bajnokság volt Fehérváron, és ez az egy versenyem volt, akkor a műtétek miatt sokat ki kellett hagynom. Elhatároztam, hogy mindent felteszek rá, jól kell sikerülnie. A döntőben úgy álltam, ha végigmegyek a pályán, akkor legrosszabb esetben második hely. Jól mentem a lovammal, 9 ugrásig hibátlan volt, aztán odaállt egy nő egy kutyával. A kutya elkezdte ugatni a lovamat, a lovam megijedt és nem ment rá az akadályra. Ki kellett hagynom az ugrást. Nagyon hátra csúsztam. Leszálltam a lóról, teljes mértékben összeomlottam. De még egyszer meg kellett csinálnom a zárószámom. Nem egy dobogó, nem egy nyerés, de feljöttem 6. helyre. A szövetségi kapitány annyira büszke volt arra, hogy felálltam, hogy azt mondta, ezért venni fog nekem egy kutyát. 2-3 hónappal később hívott, hogy valami vár a ház előtt. Ott volt Barack. Ránéztem és nagyon rózsaszín volt, nem volt a hasán szőr sem. Egyből mondtam, hogy „Úristen, Barack!”
Mi a következő célod?
Most következik a pihenés. Az iskolát be akarom fejezni. Azon kívül esküvőtervezés, családalapítás. A sportban annyi a tervem, hogy miután megpihentem, ki akarom próbálni az új öttusát.
(Henyecz Mimi)
