A nyár középi éjszakák különösek. Van bennük valami varázslat, valami álomszerű, valami képtelen. Rumos kóla Cuba libre ízű szerelem terjeng a levegőben, mindenki egy kicsit őrültebb, bevállalósabb és féktelenebb… kedvenc reneszánsz dramaturgunk szerint legalábbis ez a nap ezt váltja ki az emberekből. Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátéka sok helyen kötelező olvasmány. Ez óhatatlanul magával hozza a tinédzserek viszolygását és ellenérzését ezzel kapcsolatban, mégis teszek egy próbát, hátha rá tudok világítani a darab zsenialitására. Ehhez Keresztes Balázs YouTube csatornáját, a Négy fal között online olvasókört hívom segítségül.
A Szentivánéji álom Shakespeare azon kevés darabjai közé tartozik, melyeknek alapjául nem egy-egy régi krónika vagy nagy történelmi személyek szolgáltak. Itt a teljes cselekmény a szerzőtől származik… ami lássuk be, egy hatalmas, nehezen követhető kavalkád ebben az esetben. A történet négy különböző szálból áll össze: az első Athénhoz kötődik, ahol Théseus és az amazonok királynője, Hippolyta az esküvőjére készül. A menyegző mellett azonban a királynak döntenie kell egy csapat fiatal szerelmi sokszögének ügyében is, ugyanis Hermia és Lysander együtt akarnak lenni, viszont a lánynak Demetrius a másik kérője, akit a lány apja szemelt ki neki. Hermia sem az atyai támogatásra, sem az athéni törvényekre nem számíthat, hiszen vagy beadja a derekát apja akaratának, vagy halállal lakol. A képlet utolsó eleme Heléna, aki Demetriusba szerelmes, de a fiú nem viszonozza az érzéseit. Hogy megszabaduljanak ettől a szörnyű helyzettől, Hermia és Lysander elhatározzák, hogy az erdőbe szöknek, és titokban összeházasodnak, azonban Demetrius és Heléna követik őket.
A történet legszórakoztatóbb, legesetlenebb szereplői az athéni mesteremberek, akik Pyramus és Thysbé szerelmi tragédiáját akarják előadni a királyi pár esküvőjén komédiaként. Lavór, Sipák, Tompor, Tetőfi és társaik félműveltségükkel, szerencsétlenségükkel az átlagembereket jelenítik meg a darabban, akik bár legjobb szándékuk szerint készülnek meglepni Théseust és Hippolytát, mégis egy borzalmas produktumot hoznak létre. Ők is a város melletti erdőbe mennek, hogy elpróbálják az előadásukat.
A negyedik szálat egy nem evilági konfliktus adja: a tündérkirály, Oberon meg akar szerezni egy indiai kisfiút Titániától, a tündérkirálynőtől, hogy az az ő kíséretének legyen a tagja. A nő azonban ellenzi ezt, ezért Oberon cselhez folyamodik; egy szerelmi varázslattal akarja megzsarolni őt. Itt jön be a képbe Pukk avagy Robin pajtás, (két neve is van, mert Shakespeare elgondolása szerint annyira egyszerű ez a darab, hogy ennyi komplikáltság még belefér), aki szamárfejet varázsol Tomporra, és belé bolondítja a tündérkirálynőt…
Tehát az antik hősök tragikus vagy komikus szerelmesek, a hétköznapi, polgári világ emberei és a germán-angolszász folklór tündérei találkoznak egy bűvös erdőben. Erről a felsorolásról jogosan asszociálunk valamilyen tudatmódosító szer okozta flashre, és pontosan ebben van a Szentivánéji álom esszenciája is. Ez a sok, teljesen eltérő szál a mágia terepén az erdőben, egy különleges időben találkozik, és ennek köszönhetően a világaik összeérnek. Gondoljunk csak bele, hogy mind a rengeteg, mind az éjszaka alapvetően olyan dolgok, melyektől eredendően félünk, mert az előbbi kívül esik a civilizáción, az utóbbinál pedig korlátozott a látásunk, ezért védtelennek érezzük magunkat. Nem csoda tehát, ha a képzeletünk szülte lényekkel népesítjük be mindkettőt, illetve a tudatalatti feltárásához, a legmélyebb vágyainkhoz kötjük ezeket. Ehhez hozzájárul még a nyár, a felszabadultság, korlátlanság érzésével, és a fesztivál hangulattal. Ezek a tényezők eredményezik, hogy megtörténnek a csodák, melyek máskor nem fordulhatnának elő. Hasonló, rajtunk eluralkodó bűvöletet csak álmunkban, művészeti alkotás hatására vagy fülig szerelmesen élünk át, Shakespeare pedig furfangosan ezeket a létállapotokat is beleszövi a drámájába.
Az említett Pukk mint a tündérvilág udvari bolondja, élő bábszínházként tekint az erdőbe tévedt emberekre, és az említett varázslat révén eléri, hogy mindenki másba legyen szerelmes, mint akibe kéne. A vígjáték szerelemfelfogása tehát az, hogy ez az érzelem vak, képlékeny, múlékony, és ezért nem is lehet komolyan venni. Jól érzékelteti ezt az a momentum, mikor a gyönyörű és hatalmas tündérkirálynő belebolondul egy ügyefogyott, szamárfejű takácsba. Ez a szerelem tökéletes kifigurázása, és egyben, legalábbis Nádasdy Ádám, a darab legújabb fordítója szerint azt is jelenti, hogy egyszer életében még a legszerencsétlenebb férfi is megkaphatja álmai nőjét…
A totálisan őrült, boldog karneváli hangulat, a valószerűtlen, mégis beteljesült szerelmek és a finoman sejthető pszichoanalízis drámája ez, melyet vígjáték révén pozitív katarzis zár, azaz minden viszony rendeződik, a párok megbékélnek és egymásra találnak. Tehát jóval nagyobb szabású műről van szó, mint egy tündéres forgatagról, aminek elsőre tűnhet a Szentivánéji álom.
De mind ismerjük azt a drámához kötődő, unalomig ismételt mondatot, hogy ennek a műnemnek az alkotásait alapvetően színpadra és nem olvasásra szánták. Egy kedves, színházi stúdiumokat is tanuló barátnőmmel beszélgettünk ennek a vígjátéknak a különböző megvalósításairól. Ő Budapesten, a Vígszínházban, én pedig Pécsen, a Nemzetiben láttam. „Meglepett ez a darab, mert teljesen más elvárásokkal menten el aznap. A színpadot sötét uralta, főleg a vöröses fények és a félhomály dominált. Valóban olyan atmoszférát teremtett ez, mintha egy álomban lennék, de nem az olyan fajtában, melyben egy történet főszereplője az ember és egy komplex eseménysort él át, hanem az ébredés előtti, zavaros, kissé értetlen, de intenzív élmény hatását adta a hangulat és a darab is. Az megosztó, hogy ki szeret ilyen pszichedelikus érzésben lebegni, és ki ódzkodik tőle, de az biztos, hogy a színészi játék kifogástalan volt. Eszenyi Enikő mint Pukk volt a darab csúcsa. Egyszerűen zseniálisan alakította az eredetileg férfi karaktert a váratlan megjelenéseivel és elmés közbeszólásaival. Sokszor kapkodtam a fejem, hogy mi történik, úgyhogy bár nem lett a kedvencem, de érdekes színházi tapasztalat volt Kovács D. Dániel rendezése.” – emlékszik vissza Pardi Boglárka.
Az én személyes találkozásom ezzel a klasszikussal merőben eltér ettől. Pár éve, egy középiskolai színházlátogatás apropóján láttam a darabot Horgas Ádám rendezésében, de nem éreztem közben elidegenítő atmoszférát. Mondhatni tipikus színpadra vitel volt, a közízlésnek megfelelő színes-szagos interpretáció, varázslatos jelmezekkel, díszletekkel és fényhatásokkal. Leginkább egy beöltözős partihoz tudnám hasonlítani a hangulatot. Ami legjobban bevésődött a darabból, az az a jelenet, amikor Titánia beleszeretett Tomporba, és a romantika a tetőfokára hágott… a színpadon tartózkodók hanghatásai és ritmikus mozgása fokozta az aktus kidomborítását. Ebben természetesen nem a jelenet tartalma az, amely lenyűgözött, hanem a zsenialitás, hogy minden vetkőzés és egyben prűdség nélkül vitték színre a szerelmi légyottot, érzékletesen, de nem megbotránkoztatóan. Ez a darabot alapvetően jellemző dinamizmus és látványosság kicsúcsosodása volt számomra.
Mindenképpen ajánlom a színmű elolvasását, elsősorban Nádasdy Ádám élvezetes, friss fordításában, és aki teheti, nézze meg színházban is, mert biztosan sokat adó élmény lesz számára!
(Pap Rebeka)
