„Pöci-foci” és Parkinson? – beszélgetés Scherer Péterrel

Idén is megrendezték a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivált, ahol először láthatta a Lepattanó c. sportvígjátékot a közönség, ami hol viccesen, hol érzelmesen mutatja be a kisemberek küzdelmeit. A mozikba szeptember 26-án érkezett film főszereplőjét, Scherer Pétert kérdeztük.

 A szektorlabda a film központi eleme, azonban ezt a sportot kicsiny közösség tudja igazán értékelni. Miért választották mégis a gombfocit?

Az amerikai filmesek ezt nagyon jól csinálják. Nem kell nekem nézőként ismernem előzetesen a témát, ha jól vezet a film, akkor be tud szippantani. Azt gondolom, hogy önmagában a gombfoci nem biztos, hogy érdekes tud lenni. De az, hogy a film bevisz egy világba, ezeknek a csetlő-botló kisembereknek a megszállottságába, akik élnek-halnak a pöci-fociért, abban szerintem van szépség.

A gombfoci, a ’70-es évek hangulata és a szereplőgárda múltja mind arra utalnak, hogy a Lepattanó nem kifejezetten a tizen- és huszonéves korosztálynak készült.

Ez egy nagy kérdés, ugyanis általában a fiatalok járnak a moziba. Az idősebbek azt mondják, hogy „majd leadja a tévé”. Vannak még emellett a nagy fanok, akik viszont nem tesznek ki nagy számot, szóval meglátjuk.

Az ön által alakított Kálmánnál, a történet főszereplőjénél Parkinson-kórt állapítottak meg. Mennyire volt nehéz eljátszani egy ilyen szerepet?

Emlékszem, az apósom nem volt Parkinsonos, de remegett a keze, ilyen alkat volt. Mikor elkezd remegni az egyik kéz, az ember ráteszi a másikat és attól valahogy megáll. Az a nehéz, hogy ezt úgy kell mutatnom, mintha bújtatni akarnám, mégis látszódjon. Meg magát a ritmust, hogy hihetőnek tűnjön. Volt vele dolog.

Kálmánnál maradva, mennyi hasonlóság van a karakter és ön között?

Igyekeztem megtalálni Kálmánnak azon pontjait, amik bennem is megvannak. Rájöttem, hogy nekem is van olyan szenvedélyem, ami több mint egy munka, amire azt mondjuk, hogy hivatás vagy szenvedély. Kálmánnak ez a gombfoci, ez az ő ügye, nekem meg maga a színészet. Sok hasonlóság van köztünk, ezért igyekeztem úgy tenni, mintha ő lennék.

(Kovács Anna)